5. fejezet - Anara

Sziasztok! Sajnálom a késést, de el kellett gondolkodnom, hogyan tovább. A következővel sietek ígérem!

Sajnálom, hogy rövid lett,remélem azért írtok nekem néhány hozzászólást! (:

Jó olvasást!

puszii: Klarii

      5.   fejezet – Anara

Hülye, hülye, hülye! – Aurora magában átkozta Drake-et, aki be akarta zárni, és vele együtt magát is, hisz csak fogta magát és nekivágott a lelketlenek városának. Ha Harry ezt megtudja – már ha ő egyáltalán túléli ezt az éjszakát -, kibelezi Lorát. A boszorkányok hercegnője céltalanul bolyongott Heléné kihalt utcáin, s kis idő múlva úgy döntött, az átjáróhoz megy, hátha sikerül visszamennie a boszorkányok városába.

Aurora vére dübörgött, s a lány hiába próbálta elnyomni magában, be kellett látnia: félt. Vajon ilyen vezetőre vágyik a boszorkányok népe? Hisz fiatal volt, nem tudta milyen egy háborút megvívni az életért, a családért küzdve. Ennek tudatában is el fogják fogadni őt úgy, mint királynőjüket? – efféle gondolatok kavarogtak a lány elméjében, ahogy hangtalanul lopakodott az árnyak közt a tükör felé.

Lépéseket hallott, s ijedten rántott egyet Villám kantárján, aki csendben megállt a sötétben, s megtette, amire Aurora kérte – eggyé vált a sötéttel. Két lelketlen harcos sétált végig az utcán, ahol ő is volt, szemeik a környéket pásztázták.  Mikor elsétáltak a lány árnyéka mellett a boszorkányok hercegnője azért imádkozott, hogy ne tűnjön fel nekik a lány varázserejének szikrája, a szikrák pattogásának halk hangja. A két lelketlen közül a bal oldali hátrafordult, s vörös szeme mintha észrevette volna Lorát. Aurora megijedt, hisz tudta, mit jelentenek a vörös szemek – az elbukott boszorkányok lelkével táplálkozott a felé közeledő lelketlen. Nem is olyan rég.

                                     *            *               *                 *

Drake idegesen járkált fel- alá a konyhában az ujjait tördelve, s azon gondolkodott, mi a fenét csináljon most. Nem tehette meg, hogy kint hagyja Lorát az éjszaka közepén a lelketlenek közt. Nem tehette meg, hogy védtelenül hagyjon egy ártatlant – hisz az egész léte abból állt, hogy életeket mentsen. Drake idegességében a falhoz vágta a kezében lévő üveg vizet, ami a falhoz csapódva szétpattant, s a víz végigfolyt a falon, hogy aztán egy tócsává álljon össze a konyha padlóján.

-          Befejeznéd ezt? – Amabel hangja ingerülten csattant, Drake ösztönösen a lány hangja felé fordult. Amabel szikrákat szóró szemekkel meredt a fiúra. – Épp eleget segítettél azzal, hogy elűzted innen a lányt, nem kell még az önmarcangoló hülyeséged is!

-          Amabel – szólt rá csendesen Robert. Négyőjük közül csak ő tudta megőrizni a hidegvérét. Wess Amabel-el szemben ült az asztalnál, s erősen gondolkodott, mit kéne tenniük. Wess Lora látványos távozása után felébredt, s mikor lejött, Belle készségesen elmondta neki, mi történt.   A fiú most tanácstalanul meredt maga elé. Drake legjobb barátjához fordult, hátha neki van valami ötlete.

-          Robert?  - kérdezte Drake csendesen. Általában Drake fejjel rohant a falnak, épp ezért legjobb barátja is furcsállta, Drake mitől akadhatott ki ennyire.

-          Talán meg kéne keresnünk. De semmiképp sem szabad szétválnunk, úgy csak gyengék lennénk.  – Drake bólintott, és megindult az ajtó felé. Hallotta, ahogy a háta mögött megnyikordultak a székek, ahogy a két fiatalabb is felállt, és utána siettek. Az istállóban Három ló állt. Drake felhúzta a szemöldökét.

-          Wess-el megyek – mondta Belle lazán vállat vonva.

Drake sohasem említette, de az utóbbi időben azt vette észre, hogy Belle és Wess sok időt töltenek együtt. Nem volt ideje rá, hogy ezen gondolkodjon, mivel kikergetett egy lányt a lelketlenek közé, teljesen védtelenül.  Drake felült a lóra, amit bizonyára Belle hozott, s kiélesedett rézékei működésbe léptek. Az ösztöne azt súgta, a lány a város túlsó végén lehet valahol, közel az átjáróhoz, így lovát arra irányította. Hallotta a lovak patáinak dobogását, innen tudta, hogy barátai követik őt.

Fay a palota lépcsőjén ült, halántékát masszírozva gondolkodott. Féltette barátnőjét, akiről annyit tudott, amit Harry elmondott: Lora biztonságban van. De ez neki nem volt elég. Látni akarta a lány boldog arcát, hallani a szívből jövő nevetését, és vele bolondozni, mintha semmi gondjuk nem lenne a világban. Csak erre vágyott. Fay nézte a város lakóit, akik mit sem tudtak Aurora hollétéről. A palota előtt egy hatalmas tér terült el, a városközpont. Különféle ruhaboltok, élelmiszerboltok, bájitalboltok voltak, amik gyógyszerként szolgáltak a boszorkányoknak. Fay nézte a két hat év körüli kisgyermeket, akik a hatalmas szökőkútban ugrándoztak, s elmosolyodott. Ha Lora látná ezt, biztosan ő is bemászna a gyerekekkel játszani - gondolta elkeseredve. Nagyot sóhajtva felállt a lépcsőről, mikor meglátta közeledő apját. Fay megvárta, míg apja eléri őt, s felvéve a tempóját mellette sietett tovább a palota lépcsőin.

-          Történt valami? – kérdezte Fay ijedten. Cirius lányára emelte tekintetét, szeme nyugodtságot tükrözött.

-          Kinyílt az átjáró. Lora bármelyik percben visszajöhet. De most nem azért jöttem. – Fay megállt, nem lépdelt tovább apja mellett. Tudta, hogy Cirius most a királlyal akar beszélni, amihez Fay-nek semmi köze nem volt.

Harry lesietett az ódon lépcsőkön, mikor meglátta Ciriust közeledni. Barátja arca feszültségről árulkodott, s Harry egyből a legrosszabbra gondolt, amit bizonyára Cirius is így szólt.

-          Aurorának nincs baja – szólalt meg csendesen. – Az átjáró kinyílt, bármelyik percben visszajöhet.

-          De? – szakította félbe őt Harry, látta, hogy a férfi nyugtalan.

-          Ezt találtuk a parton – Cirius előhúzott a zsebéből egy megsárgult pergament, és Harry felé nyújtotta. Az írás cakkos betűkkel volt írva, az írás néhány helyen el volt mosódva, de még így is ki lehetett olvasni: Ez csak a kezdet!

Aurorára valamilyen nyugodtság telepedett, mikor meghallotta a lelketlenek mögött a paták dobogását. Előlépett az árnyékból Villám hátán, mire a lelketlenek támadóállásba álltak. Lora leugrott a lóról, és elővette a kardját. Egyre jobban hallotta a patadobogást, s pont mikor meglátta a közeledő alakokat, a lelketlen rá vetette magát. Lora leguggolt, mielőtt a lelketlen elkapta volna a nyakát, s kardjával egy mély sebet ejtett lelketlen combján, ahonnan sötét, fekete folyadék tört a felszínre. A lelketlen hátratántorodott, de ismét a lánynak rontott. Aurora figyelmetlen volt, a lelketlen megtámadta, és a falnak szegezte. Lora érezte az arcába csapódó bűzt, a lelketlen sóvárgását, s az elfogyasztott lelkek kínjának szagát. Felfordult a gyomra, de most nem gondolhatott az ártatlanok életére, akiket megöltek. Lora épp egy tűzgolyót akart megidézni, ezzel kockáztatva a lebukását, mikor a lelketlen felnyögött, és szorítása egy pillanat alatt megszűnt Aurora nyaka körül. A lény feje szétvált a nyakától, így a lány látta megmentőjét. Düh keveredett a megkönnyebbüléssel, ahogy Drake-re nézett, a fiú szeme idegesen csillant meg a sötétben.

-          Lora! – kiáltott oda Belle, és Lora átnézett Drake válla fölött. A lelketlen tőlük alig három méterre volt. A lány ösztönösen cselekedve arrébb lökte az előtte álló lovagot, és kezét maga elé tartotta. Minden dühét beleadta abba az egy szóba, amit gyorsan mormolt: protege me. Az előtte álló lelketlen megtorpant, mintha falba ütközött volna, majd alig pár másodperc múlva a szemközti falnak vágódott. A lelketlen a földre esett, és felordított.

-          A francba! A jó büdös francba! – káromkodott Lora, és füttyentett villámnak, hogy jöjjön oda. Felpattant a lóra, s Drake-re nézett, aki csodálkozva és türelmetlenül nézett a lányra. Lora rámeredt.

-          Miután túlléptél azon mit csináltam, mi lenne, ha felszállnál a lóra, mielőtt megjelenik itt egy egész hadsereg? – a fiú, mintha most tért volna magához a lovához sietett, s kecsesen felpattant rá. Lora előre ment Villámmal, hallotta, ahogy a többiek követik őket. meglátta az átjárót, s szinte biztos volt benne, már át tudnak menni rajta.  Villám még gyorsabbra vette, s Lora érezte, hogy a lelke hazatér. Mikor kinyitotta a szemét, Anara-ban volt, a ruhája csurom vizes, haja a hátához tapadt. Lora hátra fordult, hogy a többiek is átértek-e, de pánik terjedt szét a lelkében, mikor az agya felfogta, amit látott: egyedül volt.

4. fejezet - Menekülés

Aurora elcsodálkozott keresztapja fáradt, és kétségbeesett arcán. Sokszor figyelte az arcát, de egészen eddig a pillanatig sosem tudott semmit leolvasni róla.

-          Aurora! – kiáltott fel Harry örömében. – Jól vagy? Sikerült elbújnod? Ugye nem tudják, hogy ki vagy?

-          Ha még sokáig kiabálsz tudni, fogják – mondta Lora morogva az orra alatt, miközben a háta mögé pillantott. Drake nem hallott semmit. – Figyelj rám, Harry bácsi! Jól vagyok. Velem van egy fiú, Drake. Ő is lovag. Ő vigyáz rám, elbújtunk valami várban, amíg abbahagyják a keresést.

-          A tónál próbálják áttörni a kaput. Nem tudunk átjutni – Harry arca megkeményedett, Aurora látta a tükörben. A tükör széle nagyon lassan fodrozódni kezdett, a lány innen tudta, nincs sok ideje.

-          Ne küldj ide senkit! – dörrent rá a lány. – Azzal csak feltűnést keltenénk. Biztonságban vagyok. Drake vigyáz rám. Senkinek egy kicsi fogalma sincs róla, hogy ki vagyok. Várd, meg míg hazamegyek. - A tükör egyre jobban fodrozódni kezdett. – Szeretlek – mosolyodott el Lora, majd újra farkasszemet nézett magával. Harry eltűnt.

Lora lépteket hallott a háta mögül. Francba – gondolta, s gyorsan kirohant az ajtón, majd hangtalanul becsukta azt maga mögött. Mikor megfordult, Drake vádló tekintetével találkozott.

-          Kivel beszéltél? – kérdezte Drake csendesen. Aurora értetlenül meredt rá, de Drake nem vette be. Megragadta a lány vállát és a falnak nyomta. – Kivel beszéltél? – sziszegte idegesen a lánynak. Aurora tombolni akart. Fájt a válla, hogy a fiú görcsösen markolta, kezében kék lángok jelentek meg. Ez volt, ha ideges lett – sosem kellett varázsigékre koncentrálnia. A lángcsóva megérintette Drake bőrét, aki ijedten húzta el a kezét Aurora válláról.

-          Ezt még egyszer meg ne próbáld! – csattant fel Lora, majd Drake mellől elhúzódva elindult a konyhába.

 Dühös volt. Ritkán érzett ekkora dühöt, ami ennyire elvakította volna. A tüzet, ami még mindig a kezében égett a szekrényhez vágta, ami megremegett, majd stabilan megállt a helyén. A helyiséget por lepte el, mire Lora köhécselni kezdett. A lány meghallotta Drake lépteit, ahogy a konyha felé közeledik, mire a fejére rántotta csuklyáját, és kiszaladt az ajtón az istállóba.

Drake hallotta az ajtócsapódást és tudta, hogy Aurora kiment a várból. Nem ijedt meg, hisz tudta jól, a lány sem olyan ostoba, hogy végigsétáljon Heléné városán, miközben azt kiabálja, hogy: itt vagyok, gyertek! . Bizonyára az istállóba ment.

Drake ugyanolyan ideges volt, mint Lora. Nem akarta bántani a lányt, csak feszült volt, és sajnálatára pont ő volt az a valaki, akin levezette a feszültségét. A fiú egész este nem aludt, minden apró neszre felébredt. Félt, hogy a lelketlenek bármelyik pillanatban rájuk törik az ajtót. Nem a saját életét féltette, inkább azét az angyali teremtését, aki odafent aludt, és akire a fiú vigyázott.

Drake maga sem tudta miért, de az első perctől, ahogy meglátta Lorát, a lány úgy vonzotta magához akár egy mágnes. A fiúnak fogalma sem volt, hogy mi ez az érzés, de próbált nem is nagyon foglalkozni vele. Gondolkodásából léptek zaja térítette észhez, amik az ajtó felől jöttek. Biztos Lora – gondolta, de tévedett.

Ahogy az ajtó kinyílt előtte, három csuklyát viselő alak lépett be rajta. A legkisebb fejéről lehúzta a kopott anyagot, aminek köszönhetően Drake arca hatalmas vigyorba fordult.

-          Drake, te idióta! – a vörös hajú pöttöm lány Drake nyakába ugrott, s egy jó pár másodpercig ott csüngött, mint valami öt éves. Mikor nehézkesen elengedték egymást, Drake összeborzolta a lány haját.

-          Hiányoztál Amabel! – Drake egy puszit nyomott a lány homlokára, amitől a lány azonnal elpirult. A fiú jókedvűen felnevetett, majd másik két társához fordult.

-          Wess! – Drake öröme nem is lehetett volna nagyobb. Örült, hogy tudta- öccse biztonságban van. Wess alacsonyabb volt Drake-nél, aki mellett szinte mindenki eltörpült kivétel nélkül. Drake látta öccse testtartásán mennyire elfáradt. Utálta a gondolatot, hogy Wess alig tizennégy évesen már harcol. De nem tudott mit tenni ellene. Csak ott volt neki. Drake ellépett öccse mellől, majd hátba veregette barátját, miközben észrevétlenül a fülébe suttogott.

-          Robert, ugye nem esett baja? – Drake szeme cikázott idegességében. Félt, hogy valami baj történt.

-          Minden oké – súgta vissza a barna hajú srác, akivel még mindig egymást ölelték. Drake lassan elhúzódott barátjától, bólintott a fejével, majd visszafordult. Amabel az asztalnál ült, és egy almát majszolt, míg Wess a fejét az asztalra hajtotta. Amabel megpiszkálta a fiút.

-          Alszik – vont vállat unottan, majd tovább ette az almát. Drake óvatosan a karjába emelte öccsét, majd felvitte az emeletre, hogy ott békésen aludhasson a kölyök.

Lora kezdett megnyugodni. Hülyeség volt így felkapni a vizet ráadásul úgy, hogy még csak nem is volt igaza. Drake jogosan támadt neki. Aurora nagyot sóhajtva dobta el a kefét, amellyel eddig lovának szőrét fésülte, majd fejét Villám nyakába fúrva átkulcsolta a kezét a ló nyakán. Mélyet szippantott, hogy átjárja őt a ló illata – ettől mindig megnyugodott. Nem tudta meddig állhatott így, de lassan elengedte paripáját, és visszaindult a várba.

Ahogy fellépkedett a lépcsőn kezét ökölbe szorítva gondolkodott rajta mit csináljon. Szóljon Drake-hez, vagy várja, meg míg ő bocsánatot kér? Efféle kérdések futották át az agyán, de egy vállrándítással véget vetett az egésznek. Lesz, ahogy lesz alapon nyitott be a vár ajtaján, de alig hogy tett egy lépést, egy kéz tapadt a szájára, és egy kisebb kés éle szegeződött a torkának.

Aurora szíve heves dobogásba kezdett, érezte, ahogy az adrenalin végigáramlik benne, s a keze bizsergett a varázsolni akarástól. Becsukta a szemét, és egy szó visszhangzott a fejében: protege me. A lány érezte a köré lassan felkúszó, láthatatlan energiamezőt, ami kiszakítja Lorát támadója karjaiból, s ellöki őt, egyenesen neki az ajtónak. Lora dühös tekintettel fordult az alak felé.

Drake egy hangos csattanást hallott. Felkapta a fejét, majd a kardja után nyúlva szaladt végig az üres folyosón, majd le a lépcsőn, hogy végül a konyhába érjen, s döbbenet üljön ki az arcára. Neki háttal Lora állt, az ajtónál pedig barátai karddal a kezükben álltak a felborított asztal túloldalán. Drake közelebb akart lépni a lányhoz, de valami megakadályozta, s Draket egyenesen a lépcső korlátjának vágta, ami átszakadt, így Drake a falnak csapódott.

-          Drake! – kiáltotta el magát Lora, ahogy meglátta a földön fekvő fiút, majd elindult a fiú felé. Ahogy mellé ért a lépcsőn, letérdelt, és kétségbeesetten nézett a fiúra. – Sajnálom én nem akartalak bántani. Nem figyeltem, nem láttam, hogy ott vagy, nem tudtam visszahúzni. – Lorából csak úgy dőlt a szó, Drake próbálta felfogni, mit mond neki a lány.

Próbált nem a sajgó vállára koncentrálni, miközben talpra kecmergett. Lora – mikor meglátta, hogy a fiú sántít – Drake karját átette a vállán, és a derekát megfogva segítette be őt a konyhába. Drake villámokat szúró szemmel nézett a barátaira, akik döbbenten figyelték a furcsa párost. Elsőnek Amabel tért magához, aki egy harminckét fogas mosolyt villantott, majd mintha mi sem történt volna az asztalt visszadöntötte eredeti helyzetébe. Lora leültette Draket az egyik székre, s felhúzta a fiú pólóját, hogy megnézze megsérült-e. A fiú zavartan fordította fejét Robert felé, amíg a lány vizsgálta.

-          Mi a fenét műveltetek? – Drake hangjából nem lehetett észrevenni, hogy fájdalmai vannak, de Lora előtt nem tudta titkolni. A lány bár zavarban volt, hogy a fiú felső testét bámulja, most nem erre kellett koncentrálnia. Látta Drake oldalán, hogy néhány lila folt máris éktelenkedett napbarnított bőrén. Lorának kedve lett volna az ajkát óvatosan a fiú bőréhez simítani. Uramisten – gondolta a lány, mikor rájött mikre gondol.

-          Azt hittük lelketlen – mondta Robert Lorára mutatva. A lány felé fordította a fejét, és felvonta szépen ívelt szemöldökét.

-          Úgy nézek ki, mint egy lelketlen? – kérdezte gunyorosan mosolyogva.

-          Kislány csak úgy berontottál az ajtón csuklyával a fejeden. Mégis mit kellett volna hinnem? Amúgy is ki ez? –nézett Robert feszülten barátjára. Elege volt már a megválaszolatlan kérdésekből.

-          Lora. – Aurora megborzongott, ahogy a fiú kiejtette a nevét, annyira védelmezően, és harciasan. Drake látta a lány elrejtett mosolyát. – És megnyugtatlak, hogy nem lelketlen.

-          Még sosem voltak boszi barátnőim – szólalt meg fellelkesülve Amabel.

Aurora bár guggolt, fejét a lány hangjának irányába fordította, és kedvesen rá mosolygott.

Lora sosem látott még ennyire lelkesnek senkit sem, még Fay-t sem. Ahogy eszébe jutott legjobb barátnője, mosolya kicsit lehervadt, de még így sem tudott nem mosolyogni a lányon. Lora visszafordult Drake-hez és a foltokat nézte a bőrén. Kezét óvatosan a fiú bőrére tette, aki összerezzent az érintésére, de nem húzódott el.

Aurora elképzelte a fiú bőrét, ahogy eltűnnek a foltok, és megszűnnek a fájdalmai. Elképzelte, ahogy Drake nem érzi a fájdalmat, és hogy teljesen egészséges. A lány érezte a kezéből áramló meleget, ami kis idő múlva, egyik pillanatról a másikra megszűnt, s mikor elhúzta a kezét Drake oldaláról a sebeknek nyoma sem maradt.

Aurora felállt majd megkerülve Draket a csaphoz ment, és az arcára fröcskölt egy kis vizet. Heléné a lelketlenek városa volt, és az, hogy itt és ennyit varázsolt sokat kivett belőle. Úgy érezte, képes lenne napokig aludni megállás nélkül. Becsukta a szemét, és a fejét a szekrénynek döntötte. Lassan ki és belélegzett néhány percig, majd kinyitotta a szemét, és a többiek felé fordult. Amabel először Drake még mindig fedetlen oldalát bámulta, majd Aurora nézett, aztán a lány nyakába ugrott.

-          Örülök, hogy megismerhetlek Lora! – mondta őszinte kedvességgel a hangjában a lány. Aurora meglepődött. Őrző létére a lány hihetetlenül kedves volt, s Lora tudta, ha egyszer eljön az ideje, nagyszerű barátnők lesznek. A vörös szépség eleresztette Lorát, majd a kezét felé nyújtotta. – Amabel vagyok. Drake rengeteget mesélt rólad.

-          Tényleg? – vonta fel a szemöldökét Aurora. Valamiért nem tudta elképzelni. Egyáltalán mit mesélhetett volna róla.

-          Nem – kacarászott Amabel. – Csak ez annyira jól hangzik. Ami azt illeti, Drake egy szóval sem említett – Amabel az említett fiú felé fordult, és szúrós pillantásokat lövellt felé.

-          Igazából meséltem volna róla, ha tudnék róla bármit is a nevén kívül – Drake az asztalnak dőlt, kezeit keresztbe fonta maga előtt. Homlokráncolva meredt a lányra.

-          Azt is tudod, hogy boszorkány vagyok – vont vállat Aurora, és próbált úgy tenni, mint aki észre se veszi, hogy Drake mit akar elérni – hogy meséljen magáról.

-          Hogy bízzak meg valakiben, aki semmit nem mond magáról? Hogy honnan jött, mit keres itt, vagy, hogy mit akar? – kezdődött. Aurorának rosszul esett, hogy Drake ilyeneket vág hozzá, igaza volt. De nem érdemelte meg, hogy így beszéljen vele.

-          Nem kértem, hogy bízz bennem! – meredt rá a lány Drake-re.

-          Remek. Amabel zárd be addig, amíg nem megyünk el innen. – a konyhában megfagyott a levegő. Mind a hárman Drake-re meredtek. Robert nem értette, mi lelte a barátját. Remélte, hogy ezt most nem gondolta komolyan.

Aurora úgy érezte, felrobban a dühtől. Az ablakon már nem szűrődött be annyi fény, innen tudta, hogy kezd sötétedni. Remek – gondolta, s mielőtt bárki bármit mondhatott volna, felrántotta a csuklyát a fejére, és varázslattal kivágta maga előtt az ajtót. Kiszaladt az istállóba felnyergelte a lovát, s felült a ló hátára. Ahogy kijött a lóval az istállóból, látta Robert értetlen, Amabel szomorú, és Drake dühös arckifejezését. Elfordította róluk a fejét, majd elvágtatott a lovával.

Remélem tetszett a fejezet, és írtok nekem néhány megjegyzést! :)

puszii: Klarii

3. fejezet - A boszorkány szava

       

A szél süvített, amibe Drake beleborzongott. Nem kellett sokat várnia mire meglátta őket. Hárman voltak, mindhárman lovon ültek. Arcukat csukja takarta, így Drake nem látta az arcukat, habár tudta kik ők. Vagy legalábbis sejtette. A két szélső alak süvítette a levegőt, már-már a levegőben vágtattak lovaikkal, mintha csak a harmadik, alacsonyabb alakot kísérnék. Lovaik patájának egyáltalán nem hallotta dobogását, a csendben csak a harmadik alak lovának nyerítését lehetett hallani. Drake felismerte a lányt, akivel a sikátorban találkozott. Ahogy egyre közelebb értek Drake rájött, a két szélső alakot a lelketlenek egyáltalán nem látják – hisz szellemek voltak. Helénében nem fordult elő gyakran, hogy szellemeket látott volna, de az, hogy egyszerre kettő is itt van, és a lányt segítik annál meglepőbb volt. Ahogy a három boszorkány feléjük közeledett Drake meglátta arcuk vonalát, amit már nem takart csuklya.

A két szellem kielőzte a fiatalabbik lányt, s szétvágtak a lelketlenek közt. Azok annyira megijedtek a szellemektől, hogy hátrébb húzódtak, s szétszóródva bámulták a két nőt, akik villámokat szóró szemekkel ősi nyelven sziszegtek feléjük. Drake az egyre közeledő lányt figyelte, s teljesen elvonta a figyelmét a háta mögé osonó lelketlen. A lány közelebb érve dühös tekintettel rántotta elő a kardját, s lovát megállítva Drake feje fölé suhintott a pengével. A fiú egy percre azt hitte a lány bántani akarja, de mikor a háta mögé pillantott meglátta a földön fetrengő lelketlent. Visszanézett a smaragdzöld szemekbe, amik dühöst pillantással kémleltek körbe. Ha nem egy tucatnyi lelketlennel lettek volna körülvéve Drake hosszasan bámulta volna a lányt, s annak szépségét. Hisz a lány haja feketeszénként omlott végig a hátán, s csillogott a sötétben. Drake-nek így már sokkal ismerősebb volt az arca, csak azt nem tudta honnan. A lány a boszorkányok ősi nyelvén mondott valamit, a két szellemmel együtt mormolva, majd hatalmas fény vetődött rájuk, ami Draket is megvakította. A fiú a kezét az arcához emelte annyira vakította a világosság, majd érezte, hogy valaki megragadja, s mire észbe kapott Villám hátán ült a titokzatos lány háta mögött.

Aurora imádkozott, hogy túléljék Drake-el ezt a kiruccanást anélkül, hogy a fiú rájönne ki is ő. Villám száguldott Heléné városában egyenesen a város szélén álló tükörhöz. Ez azért volt furcsa, hisz Aurora egy tó közepéről jött, mégis egy tükör előtt kötött ki. Ám a lánynak s újdonsült barátjának csalódnia kellett. A tükör előtt egy csapat lelketlen állt ezzel elvéve az egyetlen lehetőséget, hogy Anara-ba jussanak. Aurora tudta, ha még ő és a fiú megpróbálnának harcolni, az a lelketlenek részéről csak időhúzás lenne, amíg Draven ideérne. Aurorának valamit tenni kellett. A lány gondolkodás nélkül meghúzta Villám kantárját, majd utasította lovát, hogy vágtasson, amilyen gyorsan csak tud.

Elindultak Heléné kihalt, sötét utcáin, orrukat megcsapta a halál, és a félelem szaga. Aurora kétségbeesve nézett szét egy búvóhely, egy kihalt sikátor vagy egy menedék után kutatva, de hiába. Érezte, ahogy a gerincén végigkúszik a félelem, ahogy Villám körbe-körbe forgolódott egy helyben, valami megoldást keresve. Aurora minden reményét elvesztve azon volt, hogy valami megoldást találjon a problémára, mikor a háta mögül egy kéz előre nyúlt, elkapta a kantárt, és vezetni kezdte a lovat egy olyan hely felé, amit még Aurora sem ismert.

Ahogy egyre kijjebb értek a városból, úgy kezdett megnyugodni a fiatal lány szíve, amit Drake is érzett. Látta, ahogy megváltozik a testtartása, ahogy lehajol, hogy valamit Villám fülébe súgjon, és az arca, ahogy megpillantja Heléné városának szebbik részét. Drake a gyeplőt fogva a várig vezette Villámot, majd a hatalmas kovácsoltvas kapu előtt leugrott a lóról, hogy a sötétben tapogatózva épp csak kinyissa annyira, hogy be tudjanak rajta menni.  Miután bevezette Villámot, a rajta ülő lánnyal – akinek még mindig nem tudta a nevét – és a vár hátsó bejáratához vezette őket. Megvárta, amíg a fiatal boszorkány kecsesen leugrik a lóról, majd az illedelmességét Anara-ban hagyva belépett az ajtón, s a Hold szűkös fényében botorkált végig a konyhában. Hallotta a lány csizmájának koppanását a csempén, innen tudta, hogy követi őt.

Drake arra gondolva, hogy ki tudja, meddig lesznek itt, a sötétben a régi hűtőhöz botorkált, s kivett belőle egy tál almát, egy egész kenyeret, és legalább három napra elegendő gyümölcsöt, és egyéb ételt. Mindezt, miután a lány kezébe adta, megfogott egy almát, s Villámnak odaadva bevezette őt az istállóba, ahol szalmát adott neki. A fiú végigsimított a ló nyakán, és hátán, miután leszedte róla a nyerget, és az egyik sarokba letette. Csendesen ballagott vissza a várba, ahol az ismeretlenül ismerős smaragdzöld szempár már idegesen várt rá odabent.

-          Hová hoztál? – feszült csend támadt köztük, nem tudta a lánynak mennyit mondhat el. Jobbnak látta, ha hazudik valamit.

-          Ez egy vár. Remélem, megfelel az igényeidnek hercegnő – vigyorgott Drake kötekedően. Látta, ahogy a lány arca megfeszül, és kihúzza magát.

-          Minek neveztél? – hangja tökéletesen semmitmondó volt, amit a fiú furcsállt, de nem tette szóvá.

-          Hercegnő. Ez egy becenév. Lazíts már! Itt nem lesz baj – a lány kissé engedett a testtartásán, de még óvatlan volt Drakkel szemben.

-          Meddig leszünk itt? – Drake még a sötétben is jól látta, ahogy a lány idegesen harapja be a száját, s nem tudta levenni a szemét ívelt formájáról. Kellett néhány másodperc mire magához tért, és elvonatkoztatott tőle, hogy neki most az a feladata, hogy megvédje a lányt – ha kell az élete árán is.

-          Ameddig muszáj. Megértem, ha haza akarsz menni, de sajnálom, jelen pillanatban tudják, hogy itt vagyunk. Jobb, ha egy darabig meghúzódunk. – Drake, ahogy a mondandója végére ért, érdekes kérdés fogalmazódott meg benne – Mit csinál itt egy boszorkány lány Helénében? – kérdezte higgadtan a fiú, mialatt egy széket húzott maga alá, de szeme sarkából így is látta, ahogy a vele szemben ülő lány zavartan körbepillant.

-          Te mit csinálsz itt? – kérdezte zavartan, mire Drake egy önelégült mosoly kíséretében felvonta szemöldökét.

-          Lovag vagyok hercegnő, szerinted mit csinálok itt? – csóválta a fejét Drake, miközben elvett az asztalról egy almát és felállt. Beleharapott a piros gyümölcsbe, szájába vette a megrágott almát, majd a többi dolgot és felpakolta. Fejével a szekrény felé bökött, ami előtt elhaladtak. – Van benne víz. Hozz, egy pár üveggel kérlek – a fiú próbált értelmesen beszélni eltekintve az igen nagyméretű gyümölcstől a szájában. Aurora csendben követte őt.

*            *                *               *             *

Harry idegesen járkál fel alá a hatalmas üveg kupolájú tárgyalóteremben, az asztal körül. Cipője visszhangokat vert, ami kettészelte a feszült csendet. A férfi dühében ököllel az asztalra vágott, s tovább lépkedett, megnyugvást keresve. Ilinor lépett be a hatalmas tölgyfa ajtón, nyomában a Tanács tagjaival.

 Ilinor szeme megállapodott a király nyugtalan és zaklatott arcán. A nő emlékezett rá mikor látta a férfit ugyan ilyen esetlennek és ijedtnek. Mikor megtudta, hogy elvesztette egyetlen, és szeretett testvérét.

Harry figyelte, ahogy a Tanács tagjai sorban helyet foglalnak az asztalnál, míg végül ő maga is helyet foglalt a királyi székben. Hat lovag és hat boszorkány feszült, türelmetlen, vagy éppen sajnálkozó tekintete pihent meg rajta, amitől csak még idegesebb lett. A csendet vágni lehetett a hatalmas csarnokban, Harry a fal mellett lévő oszlopokat nézte, melyen szürke tűzcsóvák adtak fényt a helyiségben. Egy darabig senki sem szólalt meg, végül Cirius felállt a székéről, és belekezdett mondanivalójába.

-          Mindannyian tudjuk, hogy a Hercegnő eltűnt, és ez a tény mindenkit egyaránt érint. Pár lovag is Helénében rekedt, és biztos vagyok benne, hogy Aurora biztonságban van. Tudnánk, ha meghalt volna. – Cirius szónoklatát nyugtatásnak szánta, Harry gyomra mégis görcsbe ugrott, az idegesség átjárta az egész lényét. Rettenetesen félt, hogy Aurorának, egyetlen élő rokonának, s a trónörökösnek valami baja esik.

-          Mégis mi történhetett? – tette fel a következő kérdést Megara, a Tanács legidősebb tagja. Mindenki felé fordította a fejét. Az idős boszorkány maga elé meredt, s próbált rájönni, hogyan lehetséges, hogy nem tudnak átjutni a kapun. Ki a fene művelhette ezt?

-          A lényeg, hogy most megnyugodjunk – vette vissza a szót Cirius – Bízom benne, hogy senkinek sem fog baja esni sem a mijeink, sem pedig a boszorkányok közül. A népnek látnia kell azt, hogy az ország jó kezekben van. Éreztetni kell velük, hogy biztonságban vannak, mielőtt kitör a pánik. – Harry arra gondolt, Cirius-nak kellene a helyén ülnie. A férfi bölcs volt, megfontolt, és nem utolsósorban higgadt. Harry torka kiszáradt, ahogy eszébe jutott, hogy ő még meg sem szólalt.

-          Kérek mindenkit, hogy tegyétek meg a lehető legtöbbet, amit csak tudtok. Nem szeretném, ha bárki is azt hinné, Anara veszélyben forog. Délután tartok egy beszédet. Cirius – Harry barátja, s lelki támasza felé fordította a fejét, tekintete megállapodott rajta. – Páran menjetek a tóhoz, és próbáljatok átmenni Helénébe. Vigyél el pár embert a mijeink közül. – Cirius bólintott, aztán felállt székéből, és sietős léptekkel hagyta el a hatalmas csarnokot.

A többi tanácstag követve Cirius példáját, elhagyták a kastélyt, míg végül Harry egyedül maradt gondolataival. Legalább hetven évesnek érezte magát, ahogy belebámult a falon lógó tükörbe. Túl sokat vett el tőle az élet. Most nem hagyja magát - gondolta, miközben a tükörképe fodrozódni kezdett, majd meglátta benne unokahúga smaragdzöld szemét.

Aurora fáradtan ébredt. Egész este rosszul aludt, képeket látott, ahogy Anara városa lángokban áll. Az ő kék lángjai voltak. Hogy honnan tudta? Minden boszorkányhoz, vagy varázslóhoz különböző színű lángokat tudtak létrehozni. Sohasem fordult elő, hogy két egyforma színű lángot láttak volna. Az ő lángja tengerkék volt, s álmában, ezekben a lángokban égett halálra Anara népe. Felkelt az ágyról, s szétnézett a beszűrődő fényben. Bár a vár ablakait beszögelték deszkákkal némi fény így is megvilágította a szobát, ahol aludt.

A falak fehérek voltak, a bútorok egyszerűek. Mindent ellepett a por, a szobában valami furcsa szag terjengett, de még Aurora sem tudta volna megmondani, mi lehet az.  A lány az ajtóhoz sétált, s óvatosan kinyitotta azt anélkül, hogy bármiféle zajt csapott volna.  Végigsétált a hatalmas folyosón, egészen a lépcsőig. Megkapaszkodott a poros korlátban, ami egy pillanat alatt szét mált a kezében. Aurora kezét a ruhájába törölve szitkokat engedett ki magából, ami a feszült helyzetben jót tett a lelkének.

A lépcsőn vak sötét volt, az orra hegyéig sem látott. Tenyerét felemelve maga előtt becsukta a szemét, és halkan elmormolt két szót, miközben koncentrált: via monstrat.

Ahogy kinyitotta a szemét egy kék tűzgolyó forgott a kezében, fénnyel körülvéve a lányt. Aurora meglátva sikerét, boldogan ment le a lépcsőn, megfeledkezve, mekkora nagy slamasztikában van, és hogy kivel.

A konyhába érve látta Draket az asztalra dőlve, hallotta a fiú halk szuszogását. Aurora próbált nem zajt csapni, ahogy kivett a hűtőből egy almát, és egy vizet, majd a konyhaajtóban még visszafordult. Sajnálta a fiút, aki ki tudja mióta feküdt a rossz széken, miután felajánlotta a lánynak, hogy aludjon ő az egyetlen ép kinézetű szobában. Rori letette a vizet és az almát az asztalra, majd leguggolt a fiú mellé. A tűzgolyót a levegőben tartva hajolt közelebb a fiúhoz, hogy fülébe suttogjon, mikor Drake hirtelen arrébb húzódott tőle, és értetlenül meredt a lányra.

-          Mit csinálsz? – a fú szemöldöke felszaladt a homloka közepéig értetlenségében. Aurora zavarát azzal leplezte, hogy vállat rántott, majd a tűzgolyóval játszott.

-          Segíteni akartam, de felkeltél. – vont vállat a lány.  Drake összehúzott szemekkel nézett rá.

-          Mi vagy te? – szaladt ki a fiú száján. Aurora értetlenül kérdezett vissza.

-          Tessék?

-          Ennek nem kéne működnie – mutatott a fiú a kék lángokra, amikkel Aurora ebben a pillanatban is játszott. Hogy lehetek ennyire hülye? – kérdezte magától a lány, ahogy a két tenyere között összenyomta a kicsi lángokat. Harry mondta, hogy figyeljen oda mit csinál, hisz nagyobb ereje van egy átlag boszorkányénál erre tessék.

-          Boszorkány vagyok, mondtam már – Aurora ingerülten a fejére rántotta a csuklyáját, hogy a fiú ne bámulja. Idegesítette, hogy ennyire feltűnően nézi. – Egyéb kérdés? – kérdezte a lány türelmetlenül. Nem akart bambán ácsorogni a konyhában. Valamit tenni akart. Bármit.

-          Mi a neved? – Rori erre a kérdésre forgatta a szemét. A srácnak minden második kérdése a neve volt. A lány mérlegelve a helyzetet jobbnak látta, ha nem mond igazat. A fiú érdeke volt. S bár Aurora szerette volna elmondani az igazságot a fiúnak, nem tehette, hiába vágyott rá, hogy a fiú mindent tudjon róla.

-          Lora- mondta végül, s kihúzta magát. Nem hazudott akkorát. A legtöbben a kastélyban ezen a becenéven szólították. Aurora imádta, ha így hívják, ki nem állhatta, ha valaki a teljes nevén szólítja.

 Drake pár pillanatig gondolkodott, magában ízlelgette a lány nevét.  Túl egyszerű hozzá – gondolta, de egy szót sem szólt. Figyelte ahogy a lány – Lora – lassan felveszi az asztalról a vizet és az almát, majd még az ajtóból visszafordul.

-          Menj aludni. Komolyan mondom. – az utolsó mondatot megnyomta, hogy éreztesse a fiúval, ez nem kérlelés volt, majd eltűnt a konyha félhomályában.

Miközben az almát ette végigment a kisebb folyosón, ami a konyhából nyílt. A régi festményeket nézte, amiket az évek alatt jócskán belepett a por, s elcsodálkozott, a lelketlenek üres, semmit mondó tekintetén. Éreznek ezek egyáltalán valamit is? – tette fel magában a kérdést, de tudta, hogy választ nem kap rá. Megállt az utolsó képnél.

A festmény egy tőle alig egy-két évvel fiatalabb lányt ábrázolt, Aurorát mégis meglepte a fiatal lány. Méz szőke haja a vállára omlott, elegáns ruhája passzolt a nyakában lógó, hatalmas méretű kék gyöngynyaklánchoz. Aurora a szemeire pillantott. Elképesztette az a semmit mondó üresség, amit a tekintetében látott, s a gúnyos mosolya, mintha csak rajta nevetne. A lány fekete szemei elnéztek felette.

Aurora abba az irányba nézett, amerre a festményen lévő lány is, s meglátott a lépcső és az előtte lévő másik folyosó között el eldugott, szűk ajtót. Lorának eszébe sem jutott szólni az ajtóról Drake-nek, csak a kíváncsisága hajtotta előre, ahogy kezét óvatosan a kilincsre emelte, és lenyomta azt. Az ajtó picit nyikorgott, ahogy a lány belökte, majd vigyázva, nehogy megsebesítse magát lehajtott fejjel átlépett a küszöbön. Ahogy felnézett látta a plafonon a félig leszakadt csillárt. Nagy ívben kikerülve azt ment át a helyiség túlsó oldalára. A szobában a csilláron, és egy hatalmas méretű tükrön kívül semmi nem volt.

-          Hívd Harryt – szólalt meg az ismeretlen hang a fejében. Aurora megpördült, de rajta kívül senki sem volt a szobában. Elgondolkodva fordult újból a tükör felé. – Hívd Harryt – szólalt meg az ismeretlen női hang újra a fejében. Aurora furcsa mód bízott benne. Lehunyta a szemét, és próbált visszagondolni arra, mit mondott neki Ilinor, a tanítója a boszorkányok szaváról.

-          Ha egyszer bajban leszel, akkor is tudni fogo mit kell tenned. Keress egy tárgyat, bármit, amiben látod a saját tükörképed, és gondolj erre a helyre. Gondolj Anara-ra, gondolj a keresztapádra, az otthonodra. És meglátod, nem maradsz segítség nélkül.

Ilinor hangja visszhangzott a fejében. A lány becsukta a tükör előtt a szemét, és a kastélyra gondolt. Felidézte a hatalmas, robosztus építményt, ahogy a felhők fölé magasodik, ahogy a főkapunál tolongó kisgyerekek arról ábrándoznak, bárcsak egyszer bejöhetnének. Eszébe jutott, ahogy Fay-el varázsolnak, ahogy a kettőjük nevetése bezengi az egész kastélyt.

Aurorát megcsapta a friss, levegő. Érezte a varázslat illatát. Kinyitotta a szemét, s a tükör túloldalán meglátta keresztapja arcát.

Sziasztok!

Sajnálom azt az egy napos csúszást, nem igazán van rá mentségem!

Reménykedem benne, hogy kárpótolni tudlak titeket ezzel az öt oldalasra sikeredett fejezettel!

A kritikákat továbbra is várom!

Jó olvasást!

puszi: Klarii

2. fejezet - Heléné

     Sziasztok!Nagyon sajnálom a késést ezer bocsánat! Próbáltam nem elkapkodni, remélem tetszeni fog, és kapok pár véleményt:)

       Jó olvasást!

puszii: Klarii

A Lelkek Tükrének vize fodrozódott Aurora innen tudta, nemrég valaki átkelt a lelketlenek városába. Aurora, mint mindig, most is elcsodálkozott mennyire gyönyörű éjjel a tó, s a környezete. Amióta először itt járt imádta csodálni a tavat, s annak tiszta kék vizét. A liliomok, melyek a víz felszínén tündöklöttek még varázslatosabbá tették a tavat. Mintha csak egy meséből került volna ide.

Aurora megsarkantyúzta lovát, amely megindult a víz felé. Lassan, a part mentén sétált bele a kellemesen langyos vizű tóba, ami azonnal fodrozódni kezdett. A halak elúsztak a ló és gazdája környékéből, hisz azt hitték, valaki bántani akarja őket. Villám lassan sétált a tó közepére, Aurorának a derekáig ért a víz. Kezét végighúzta a víz felszínén, ujjával megérintette a vízi liliomot. A lány lehajolt, s a virág mellett elmormolt háromszor egymás után egy szót: Placere.

A víz egyre jobban fodrozódni kezdett, végül Aurora és Villám eltűntek, mintha ott sem lettek volna.

Heléne városa évezredekkel ezelőtt gyönyörű volt. Még ha a lelketlenek gonoszak is voltak, városukat imádták, királyukat dicsőítették. Bár utóbbi még mindig elmondható volt, Heléne koránt sem élte virágkorát. Házak helyett többnyire csak romok voltak, néhol-néhol viszont lehetett még látni pár szép házat is. A lelketlenek ugyanolyan külsővel rendeztek, mint bármilyen, boszorkány vagy varázsló. Egyetlen megkülönböztetőjük a csuklójukba égetett minta, s az éjfekete pupillájuk volt.

Aurora leugrott lováról, s eligazította magán a köpenyét. Tudta jól, a harc nem messze tőle még most is dúl, de a legkevésbé sem vágyott csatára. Csak ki akarta deríteni, amiért jött, lehetőleg harc nélkül – de ha nem volt választása, kénytelen volt használni a kardját, ami most is ott lógott ruhája oldalán. Megfogta Villám kantárját, s kivezette a kis, macskakövekkel díszített útra.

Aurora okos lány volt, ennek köszönhetően hamar kiszúrta, ha valaki követi – pont, mint most. Tudta, érezte könnyebb megelőzni a bajt, mint kivárni a végkifejletet. Besétált egy elhagyatott utcácskába, aminek eleje volt, de vége már nem. Megállította Villámot az egyik falnál, majd a hátára felmászva felugrott a fal tetejére. Óvatosan ügyelt rá, hogy kardját lehetőleg úgy húzza elő, hogy a sarkon most beforduló idegen ne fedje fel rejtekhelyét.

Az idegenen szintén köpeny volt, ami elfedte az arcát. Aurora leguggolt, ahogy a köpenyes – járásból ítélve férfi – közelebb lépett Villámhoz, és megpaskolta oldalát. Villám fújtatott egyet, de közel engedte magához az idegent. Ez afféle jelzés volt Aurora számára – lejöhet a tetőről. A lány kicsit arrébb sétált, hogy ne az idegenre ugorjon. Eltette kardját, majd kecsesen leugrott a falról, - talpra érkezett akár egy macska.

Az idegen Aurorát nézte, de egy smaragdzöld szempáron kívül mást nem tudott kivenni belőle. – legalább nem lelketlen – futott át a fiú fején. A lány előre lépett egy lépést, a fiú pedig ösztönösen hátra egyet. A lány elengedett egy mosolyt, majd felült a lovára. Mikor látta, hogy a lány menni készül, elkapta a ló kantárját.

-          Mégis hova mész? – nézett rá a fiú hitetlenül. Aurorát megfogta kicsit rekedtes, mély hangja. A lány hangja alapján tizenkilenc-húsz évesnek saccolta.

-          Szerinted mégis hová? – kérdezte mosolyogva a lány. Szórakoztatta a fiú, aggódó tekintete. – Helénében vagyunk. Nem ülhetek a lovamon várva, hogy egy lelketlen megtámadjon.

-          Boszorkány vagy? –kérdezte a fiú gondolkodás nélkül. Érdekelte, mióta küld a király fiatal lányokat a háborúba. Mit szól majd ehhez Cirius?

-          Mondhatjuk. – a sikátor elejéről furcsa zajt hallottak. Mindketten arra fordították fejüket, épp, mikor a sarkon megjelent egy harmadik köpenyes alak.

-          Drake itt vagy? – egy fiú hangja hallatszott, kardjának pengéje megvillant a Hold fényében.

-          Mindjárt megyek! – kiabált vissza a fiú, majd a lányra nézett. Furcsa mód, nem akarta, hogy rajta kívül bárki is tudjon a titokzatos lány létezéséről. Vonzotta őt a lány titokzatossága, és cserfessége, s az, ahogy körüllengte őt a mágia illata.

-          Még találkozunk Drake – szólt Aurora, s elvágtatott lován a sarkon túl, ahol Draket társa várta.

               *     *      *        *

Fay egész délután Ciriussal beszélgetett. Próbáltak rájönni mi a valódi oka Aurora kiruccanásainak Helénébe. Ott ültek a nagy barna mahagóni íróasztalnál és gondolkodtak. A szobára néma csend telepedett, Fay az íróasztalon lévő mintát bámulta. Anara népének első királynője volt rajta szenvedő arccal, ahogy Draven a lelkével táplálkozik. A lovagoknak két jó okuk volt arra, hogy háborúzzanak a lelketlenekkel. Anara népének mondája kicsit hiányos volt, de ezen egy védő sem lepődött meg. Ki hinne egy szerelmi háromszögben? A mondák úgy tartják, Marionba, Anara népének egykori királynőjébe szerelmes volt egy lovag – Edmund.  Edmund Marion után ment a lelketlenek földjére, hogy megvédje királynőjének életét, ám elkésett. Mikor Edmund meglátta Marion üres tekintetét egymaga a lelketlenekre támadt. A királynővel együtt ő is odaveszett.

Fay Ciriusra pillantott. A férfi arca gondterheltnek tűnt. Féltette lányát, s annak barátnőjét. Fay ugyanis Cirius lánya. Ritka ugyan, hogy egy boszorkány és egy lovag házasságot kötnek, s még ritkább egy ebből születendő gyermek, Cirius és felesége annyira szerették egymást, hogy nem féltek attól, hogy bárki is megvetné őket. A meglepő az volt, hogy Cirius örült a legjobban annak, hogy a lánya boszorkány lett, nem pedig őrző. Túlságosan kockázatos lett volna, ha a lánya harcra kényszerül, és végül odavesz.

Fay kívül belül az anyjára hasonlított. Örökölte Fair haját, szemét, arcát, mosolyát. Fay mindig mindenben a jót látta, a rosszat mintha akarattal nem vette volna figyelembe. S bár a lány kicsit szeleburdi volt, korához képest nagyon is érett. Ciriusnak mindig is Fay lesz a boszorkányok között a királynő.

Apa és lánya némán néztek egymásra, s találgatták, vajon a másik mire gondol ebben a pillanatban. Az idilli pillanatot egy kopogás törte meg. Fay kihúzta magát a fotelben, Cirius eligazította magán a köpenyét, majd felállt, hogy ajtót nyisson.

A férfi meg sem lepődött, mikor ajtajának küszöbén meglátta Harryt, Anara népének jelenlegi királyát. Lovaghoz méltóan fejet hajtott a királynak, majd kijjebb tárta az ajtót, hogy amaz beljebb léphessen rajta.

Harry, királyhoz méltóan most is nagyon elegáns volt. Díszes köpenye alól látszott kardjának markolata, hosszú csizmája fénylett a derengő fényben. Fay felállt, majd meghajol a király előtt. Harry szétnézett a kis szobában. Bár meglepő volt, hogy a bejárati ajtót kitárva nappali, vagy egyéb hely helyett egyből a dolgozószoba nyílik, a berendezést nagyon otthonosnak találta.  Bal oldalt a fal mentén húzódott egy hatalmas, legalább hét személyes ülőgarnitúra, mellette egy szobanövény foglalt helyet. Vele szemben három különböző ajtó volt beépítve a falba, jobb oldalt az íróasztal mellett egy hatalmas könyvespolc terpeszkedett. A szobát többnyire a barna uralta, de a gyér fényben így is nagyon csinos volt. Harrynek kedve lett volna a hatalmas palotából átköltözni ide.

A szeme elidőzött Fayen. A lány kihúzta magát, mint mindig, most is nagyon csinos volt. Hihetetlen – gondolta magában. A lány egy idős volt Aurorával, mégis a szemében olyan végtelen tudatosság és tapasztalat csillogott, ami túlszállt néhány felnőtt ember élettörténetén is. Harry beljebb lépett, kezet fogott Ciriussal, majd helyet foglalt az egyik bársonyszékben.  Körbefutatta még egyszer a szemét a szobán, végül megállapodott a tekintete az éppen becsukódó ajtón – Fay egy szó nélkül kiment. Cirius helyet foglalt vele szemben, s mindent tudó tekintetét rá szegezte.

A király ahányszor barátja arcára nézett sosem tudta figyelmen kívül hagyni arcának jobb oldalán végighúzódó sebhelyet, amit akkor szerzett, mikor alig volt tizenhárom – tizennégy éves. Cirius nem volt már mai bárány, ezt ő is tudta jól – de ha kellett, kiállt magáért és azokért, akik rá szorultak. Harry feszült volt, látszott a testtartásán, s Cirius mintha csak kitalálta volna a férfi mire gondol, megszólalt barátja helyett.

-          Tudom miért jöttél – hangja nyugodt volt, szeme Harry lelkéig látott. Tudta, hogy a férfi aggódik unokahúgáért, a boszorkányok leendő királynőjéért.

-          Annyira féltem. Még csak gyerek Cirius! – sóhajtott Harry, s arcát kezébe temette. A teste remeg, hogy a félelemtől, vagy a kétségbeeséstől, még maga sem tudta. Borzasztóan féltette Aurorát, de nem tudott, mint tenni – a lány ugyanolyan makacs volt, akár a szülei.

-          Hidd el, ez senkinek sem könnyű. Aurorán múlik Anara népének a jövője, s a lelketleneké is. Tudod, hogy mindenki azon van, hogy Aurora trónra kerüljön, s te kiélvezhesd az életed hátralévő részét. De senki nem sürgetheti ezt a folyamatot. Ha eljön az idő, Aurora nagyszerű királynő lesz. – Cirius tudta mit beszél. A nagyanyja félig boszorkány volt, s Cirius kiskorában mindig őt faggatta, hogy meséljen még a jóslatról. Anara felemelkedéséről, a lelketlenek legyőzéséről, s Anara legnagyobb királynőjéről. Cirius hitt abban, hogy a kiskorában halott történetek Auroráról szólnak.

-          Félek, hogy … - Harryben lassan fogalmazódott meg ez a gondolat, hetek óta ez járt a fejében. Nem ismerte olyan jól unokahúgát. Nem osztott meg vele titkokat, nem tudott Aurora legtöbb dolgáról sem.  Riasztotta a gondolat – mi van, ha bekövetkezik?

-          Hogy lelketlen akar lenni? – fejezte be a gondolatát Cirius. Harry némán bólintott.

-          Nekem is megfordult már a fejemben, bár Faynek erről nem szóltam. De szerintem Aurora ennél sokkal okosabb. Mi vonzhatná annyira a lelketlenekben? – kérdezte magabiztosan a lovag.

-          A halhatatlanság. – mondta nyersen Harry. Gyűlölte ezt a szót. Az arcára kiköltözött a mérhetetlen fájdalom, és a gyűlölet. Anara népének sötét titka volt ez, amiről alig tudtak egy páran. Harry pedig minden erejével azon volt, hogy Aurora még véletlenül se jöjjön rá a titokra.

-          Nem hiszem Harry. – mondta Cirius. – Viszont… talán ha engedélyezed… mit szólnál, ha néhány tanítványomat Aurora után küldeném? – Cirius tudta, hogy Harry pont emiatt jött a házába, de túl büszke lett volna ahhoz, hogy erre kérje a lovagot. Ezért Cirius jobbnak látta, ha ő veti fel az ötletet.

               *               *                 *               *

A lelketlenek egy igen nagy csoportja vette körbe Draket. A fiú jól tudta, hogy egymaga nem győzheti le az összeset, s talán nem éli túl, de minden erejével küzdött ellenük. Hisz ki tette volna helyette? A fiú előtt felrémlett az a mélyre látó smaragdzöld szempár, s Drake arra gondolt, bárcsak lenne valaki, aki segít neki. A lelketlenek köréből kilépett egy nagydarab, már-már aszott bőrű férfi, aki villogó vörös szemekkel közeledett a fiú felé. A fiú meglendítette kardját, s annak pengéjével egyszerűen levágta nyakáról a fejét – ma már sokadjára. Túl könnyű – gondolta magában a fiú. Túl ostobák, és túlságosan figyelmetlenek. Mit tervezhetek? – gondolkodott összeráncolt szemöldökkel a fiú, egy percre sem megállva. Lebukott, s így kitért az egyik lelketlen ütése elől. A fiú erős volt, de az egész éjjeli harc lelassította, s egyre jobban fáradt. A szél meglebbentette búza szőke haját, mintha csak jelzett volna – már jönnek.