Halálra Ítélve - 3.fejezet

Sziasztok!
Megjöttem a következő fejezettel, ahol megismerjük egy picikét közelebbről a szereplőket! :)
Jó olvasást, és várom a véleményeket!
puszi, Clary

3. fejezet - "Az élet egyik különös titka, hogy az ártatlanok bűnhődnek a bűnösök helyett."

Kiskorától kezdve imádta Brooklynt. Bár – Gideon elmondása szerint – a tündérek jobban vonzódnak a fás, „természettel teli” területekhez Cam-et sosem zavarta, hogy nagyvárosban él. Mindig is lenyűgözte a Brooklyni forgatag, hogy a város sosem alszik, hogy tele van élettel. A lány úgy gondolta, a város iránti imádatát az apjától örökölhette, végtére is az anyja tündér volt, szóval előnyben részesítette mondjuk a Central Parkot a Met lépcsői helyett.

Most különösen jól jött, hogy hazafelé menet át kell vágnia a Greene Parkon, hisz a tündéreken kívül más természetfeletti lények nem szerettek sokáig ott időzni, kivéve talán a vérfarkasokat, de ők csak engedéllyel léphettek a tündérek területére. Sietségének és megkönnyebbülésének egyszerű mégis bonyolult oka volt. Egyszerű, mert tudta, hogy a három idegen azóta követi, mióta kilépett a biztonságot nyújtó Jones’ ajtaján és mégis bonyolult, mert nem értette mit akarhatnak tőle. Ha csak nem szököttek voltak – amit nehezen hitt, különben Jack már rég feladta volna őket -, azt jelentette, hogy okuk van arra, hogy kövessék a félvér lányt.

Cam sietősen rátért a kitaposott kis ösvényre, ami hamarabb hazavihette.  Elhaladt a közepes méretű Csonttemplom mellett, amit szokás szerint csodálatosnak talált. Az emberek persze nem láthatták ezt a templomot, hiszen varázslat védte, és Cam is, mint félvér gyakran nem lát át a káprázaton, csak ha erősen koncentrál. Mikor először látta, undorítónak, morbidnak tartotta, hogy a tündérek egy Csonttemplomot építettek a park közepére, de ez hamar elmúlt, mikor Gideon elmesélte neki a templom történetét.

Régen nagy területi háborúk dúltak a természetfelettiek között. A vérfarkasok berontottak Alannaba, a vámpírok el akarták foglalni Anarat, a lelketlenek pedig a Földre jöttek. Mivel a vérfarkasok és vámpírok egy betegségnek köszönhetően lettek azok amik, nem volt szent földjük, saját otthonuk. Úgy gondolták a boszorkányoknak, tündéreknek helyet kell adniuk saját otthonukban, csak, hogy a két faj megtagadta tőlük ezt.  A háborúban sok tündér és boszorkány elesett, a lelketleneknek köszönhetően, pedig megjelent a pestis. A tündérek maguk hozták le ide halottaik csontjait és építettek belőle templomot, így a Greene Park fel lett szentelve. A vámpírok – mivel felszentelt terület -, nem jöhetnek be, és ha egy vérfarkas engedély nélkül megpróbál a park területére lépni a csontokban lévő varázslat megöli őket.

Cam néha elidőzött a templomnál, és próbálta maga elé képzelni a tündérek és varázslók seregét, ahogy a vámpírokkal, vérfarkasokkal küzdenek, de most nem álhatott meg. Bár már nem hallott maga mögül semmi zajt, tudta, hogy követik.  Érezte a zsigereiben, hogy baj van, hallotta a fák leveleinek suhogását, ahogy azt suttogják neki: jönnek. Próbálta gyorsabban szedni a lábát, hiába tudta, hogy semmi esélye egy varázsló és két harcos ellen, mégis annyira reménykedett benne, hogy biztonságban hazaér, hogy észre sem vette, hogy valami hirtelen elé kerül, csak mikor már majdnem nekiment.

Alig egy lépésre állt meg a szőke lánytól, aki tegnap a házuk alatt várta. A szőkeség ismét teljes harci díszben állt előtte, csuklóján megvillant a kis csillag, amit egy szíjjal rögzített karjára, s Cam még a penge megcsillanó élét is látni vélte, ami ott ragyogott a csizmája oldalán. Nem volt ostoba, tudta jól, hogy másik két társa is ott van valahol a közelben, de mikor hátrafordult egyikük sem volt ott. Ezt nem találta meglepőnek, hisz sejtette, hogy ez is valamilyen stratégiai terv része, pont, mint azok, amiket némelyik könyvben olvasott. A harcosoknak mindig is lehetetlennek, életveszélyesnek tűnő terveik voltak, mégis mindig beváltak.

-          Ne fáraszd magad – szólt gúnyosan a lány – csak akkor látod, ha ők is azt akarják.

-          Nem tudtam, hogy ez így megy – rágta a lány megilletődve a szája sarkát. Tudta, hogy a többi természetfelettihez képest nagyon keveset tud világáról, de szíven ütötte, hogy ilyen alapvető dolgokat nem tud.

-          Nézd, nem akarunk bántani – forgatta a szőke lány a tőrt, ami eddig a csizmája szárába volt dugva – csak, ha kényszerítesz.

-          Akkor meg mit akartok? – kérdezte értetlenül Cam egyik lábáról a másikra állva.

-          Mennyit tudsz a Tanácsról, akik elítélték a szüleidet? – kérdezte a szöszi, mire Cam összerezzent.

-          Nem sokat – válaszolta feszülten. – Annyit tudok, hogy az akkori Tanács tizenhárom tagja elítélte őket, mert együtt voltak. Miért?

-          Mert valaki gyilkolja a Tanácstagokat – szólalt meg egy ismerősen rekedtes hang. Cam az alig két méterre terpeszkedő fa felé fordult, ahol a barna hajú srác támaszkodott hátával a fa törzsének.  Nézte a fiú barna szemét, és az jutott eszébe, amit egyszer Gideon mondott.

-          Ha valakire ránézel, akinek barna a szeme veheted úgy is, hogy ő erős. Egy barna szemszínű sosem hagyja, hogy ártsanak neki, sem másnak, akit szeret.

-          Na, és akinek olyan a szeme, mint az enyém? – kérdezte az akkor tízéves Cam, és ezüstös szemére mutatott.

-          Ezüst szemük csak különös valakiknek lehetnek. Az illető, akinek ilyen gyönyörű szemei vannak, bátor, és szinte sérthetetlen. Egy igazi kis túlélő – mondta fogadott apja és összeborzolta kócos vörös haját.

Cam, ahogy most a fiú szemébe nézett, látta benne Anara csillagait, a harcost, aki maga ez a fiatal férfi és a kíváncsiságot, amiről úgy érezte, neki szól. Elfordította fejét a fiúról és ismét a szőke lányra nézett, miközben próbálta feldolgozni a lány szavait.

-          Mi közöm nekem ezekhez a gyilkosságokhoz? – kérdezte rosszat sejtve. A fák leveleit cibálni kezdte a szél, a lány pedig hallotta, ahogy azt suttogják: szerintük közöd van hozzá. – Nem csináltam semmit – lépett egyet hátra önkéntelenül.

-          Én megmondtam – szólalt meg egy harmadik, vidám hang. Cam egy szőke hajú, körülbelül huszonkettő-huszonhárom éves fiatal férfit pillantott meg a szőke lánytól jobbra. Egy másodpercig azt hitte ő és a lány rokonok, aztán eszébe jutott, hogy a férfi varázsló, ám a lány nem.

-          Miért ölném meg azokat az embereket? – kérdezte Cam értetlenül, miközben azon imádkozott, hogy legyen ez az egész egy rossz álom.

-          Mert elítélték a szüleidet – vont vállat könnyedén a barna hajú srác.

-          És nyilván én öltem meg a Tanács tagjait, mert a szüleimet, akiket még csak egy képen sem láttam soha, megölték. Az persze még nekem sem okoz gondot, hogy életemben nem jártam Anaraban, arról nem is beszélve, hogy a saját hazámban sem fogadnak el. Világos – mondta fagyosan Cam.

-          Nem úgy értette – szólalt meg ismét a szőke férfi – Dylan arra céloz, hogy a Tanács mostani tagjai közül páran úgy vélik, talán lehet közöd hozzá.

-          De hát nem én voltam! – kiáltott fel felháborodottan a félvér lány. – Csak én vagyok az egyetlen, akinek valamelyik családtagját halálra ítélték, vagy mi?

-          Nem – vette át a szőke lány a beszélgetés fonalát. Cam kezdte nagyon unni, hogy felváltva beszélnek hozzá -, de te vagy az egyetlen, akire illik a leírás.

-          Milyen leírás?

-          Az egyik tanácstag azt állította, hogy egy lány volt. Egy vörös hajú lány.

-          Nem én voltam – húzta ki magát Cam, és szikrázó szemmel meredt a vele szemben álló lányra.

-          Ha a Tanács elé állsz, ennél jobb érveket kell felhoznod arra, hogy ártatlan vagy.

-          Van jobb is. Ha én lennék a gyilkos – mosolyodott el gúnyosan a lány – egyet sem hagynék életben közülük.

Halálra Ítélve - 2.fejezet

Sziasztok!

Sajnálom, hogy ennyire későn érkezett a friss, de igazság szerint nem nagyon ültem az utóbbi időben gép előtt!

Szeretném megköszönni az első fejezethez a komikat, nagyon örültem neki!
A Halálra Ítélve oldalán, ahol a fejezetek is megtalálhatóak és a történetleírás, képeket is találtok a szereplőkről ( persze ez még bővülni fog).

Ebben a részben új szereplők bukkanak fel, remélem örülni fogtok majd nekik!

Jó olvasást, és a véleményeket most is szívesen várom!

puszi, Clary

2. fejezet – „A létezés egyetlen állandó tulajdonsága a változás.”

Cam felnézett a megkopott homlokzatra. Megnyugtatta, hogy láthatja a Jones’ ismerős, neon zölddel világító lámpáit, ahogy a kihalt sikátorban közeledik munkahelye felé. Nem szeretett este bejárni, de előfordult, hogy Jack a tulaj, rászorult a fiatal lány segítségére. Persze Cam nem panaszkodott, - hisz volt, hogy négy napig is kibírta alvás nélkül -, de nem szerette az itt lerészegedő koboldokat, a vérfarkas-vámpír összezördülésekről már nem is beszélve. Orrát ráncolva szagolt bele a vizeletillatú bűzbe, minek hatására gyorsított léptein. Megkönnyebbülve lépett be munkahelyének kopottas piros fémajtaján, hogy odabent megcsapja a jól ismert cigarettafüst és alkohol bűze. Fintorgott egyet, ahogy elhaladt az egyik asztal mellett, ahogy pár vámpír véres-whiskey-t ivott, szemfogaik megnyúlva lógtak ki szájukból.

Mivel Cam félig tündér volt, természetétől fogva félt a vérszívó lényektől, hiszen a tündérek mindig is szerették a szabadság, a biztonság érzését, amit Cam anyjának hála örökölt. Furcsa volt belegondolni, mennyire irtózik a vámpíroktól, ugyanakkor együtt lakik egyel. Gideon egész pici korában vette magához, s mivel akkor még nem uralkodtak rajta az ősi ösztönök egyáltalán nem félt a barátságos kinézetű embertől. Cam úgy gondolt vissza erre, mintha egy fal zárná el a vámpíroktól, s mintha ez a fal véletlenül nem venné észre Gideont, kikerüli őt. Persze ő cseppet sem bánta, hogy a férfi egykor magához vette, hisz mindent tőle tudott, neki köszönhetett. Bele, sem mert volna gondolni, mi lett volna, ha…

Ha a férfi nem talál rá az árvaházban, ha a többi kisgyerek elmeséli valamelyik felnőttnek milyen hegyes fülei vannak. A félvér lány megborzongott a gondolatra, hogy talán ha nincs Gideon, lehet, ma már egy diliházban lenne. Elhessegette magától a rosszindulatú gondolatokat, és két lábát átvetve átugrott a pult túloldalára. Este hét lévén nem sokan nyüzsögtek még a bárban, de Cam tudta, hogy fél óra múlva hatalmas forgalom lesz, hisz bevett szokás volt szombatonként, hogy még a természetfelettiek is beüljenek a plazma tv elé, és a Sztár születik legújabb évadját nézzék.

A vörös lány persze szerette ezt a műsort nézni, de sokkal inkább otthon, a kellemes, puha kanapéról forró csokit iszogatva, sem mint a Jones’-ban, a bárpult mögött állva. Jack, a hely tulaja barátságosan a lányra mosolygott, miközben odalépett mellé.

-          Ne haragudj, hogy behívtalak – nézett rá bűntudatosan. Cam nagyot sóhajtott. Fene azt a jó szívem!- gondolta magában.

-          Túlélem – küldött főnöke felé sugárzó mosolyt. – De jövő héten, ha lehet Clem-et hívd be. Vizsgám lesz, és tanulnom kell – grimaszolt főnökének. Jack megértően bólogatott, majd elfordult, hogy kiszolgáljon egy újabb vendéget.

Alig telt el fél óra, és a hely máris tömve volt. Cam nem győzte a fejét kapkodni és egyszerre észben tartani a megrendeléseket, de valahogy sikerült neki. Kezét épp a sörcsapra helyezte, s felpillantott az épp nyíló ajtóra, mikor meglátta a belépő alakokat, akik egyenesen őt nézték. Kezei közül kicsúszott a korsó.

***

-          Miért félted őt ennyire? – kérdezte Drake eltűnődve az előtte álló gyönyörű nőre, miközben homloka ráncba szaladt. Lora fáradtan felsóhajtott, s a tükörből a férfira nézett.

-          Már mondtam - szólt szemrehányóan – egyszerűen tudom, hogy nem ő a tettes, érted? Senkinek semmi bizonyítéka ellene, csak vaktában mutogatnak, hogy minél hamarabb továbbléphessenek. Túl szeleburdiak – mondta fáradtan, miközben orrnyergét masszírozta. Drake mögé lépett, s a nő fekete haját elhúzva válláról végigcsókolta nyakának ívét. Érezte, ahogy Lora teste nekidől. Állát a nő vállára téve nézte magukat a tükörben. Tekintete a királynő kezére siklott.

-          Tetszik? – kérdezte az ékszerre célozva. Aurora megfordult a férfi ölelésében, apró kezeit nyaka köré fonva.

-          Minden tetszik, ami tőled van, vagy a tiéd. Nem számít mi mennyire drága, vagy giccses, csak legyél velem – mondta a nő mosolyogva. Drake lehajolt, s finom csókot lehelt ajkaira.

-          Sosem hittem, hogy valakinek ezt fogom mondani, de alig várom, hogy a feleségem legyél – mosolygott csibészesen a fiatal nőre.

-          Mondod most – kacsintott rá menyasszonya, majd felnevetett. – Mindig elveszed az eszem – rázta a fejét felháborodva, s kicsúszott a férfi kezei közül. A férfi felmordult.

-          Nem halaszthatnánk el? – kérdezte esdekelve. Semmi kedve nem volt a kis társasággal találkozni.

-          Nem lehet. Fay csak most tudta összehozni a találkozót, és a Tanács csak rövid időt engedélyezett. Plusz alig fél órám van rávenni a nagy Dylan Bartont, hogy segítsen nekünk – emelte égnek a szemeit.

-          Essünk túl rajta – morogta magának Drake, és kihúzta maga után a nőt.

***

-          Minden rendben? – lépett oda az éppen takarító lányhoz Jack.

-          Persze – erőltetett mosolyt magára Cam felnézve a főnökére. Sietősen seperte a lapátra az üvegszilánkokat, és dobta őket a legközelebbi szemeteshez.

-          Hé, kislány! – kiáltott oda a pult túloldaláról az egyik vendég. Cam megfordult, hogy kiszolgálja az eléggé részeg feketemágust.

-          Mit adhatok? – morogta oda a foga között. Mindig is utálta a részegeket, nem értette mi a jó abban, ha valaki leissza magát. Szánalmasnak tartotta az egészet.

-          Két sört – böfögte az alak. Cam szó nélkül kivett a hűtőből két üveg sört, majd miután felbontotta átadta a pult túloldalán lévő férfinek.

-          A visszajáró a tiéd, szivi! – röhögte az alkoholtól bűzlő férfi, és a pultra dobott némi aprót.

-          Cam! – szólt oda Jack a pénztárnál állónak – Kiszolgálnád őket? – kérdezte fejével a fiatal társaságra bökve, akik az egyik ajtó melletti asztalt foglalták el.

Cam mély levegőt vett. Megkockáztatta a gondolatot, hogy talán most elráncigálják őt a munkahelyéről és soha többet nem látja már Gideont, de aztán elvetette az ötletet. Ki az a hülye, aki nyilvános helyen rátámadna? Ha az idegen társaságnak van egy kis esze, békén hagyják őt addig, amíg a munkaideje lejár. Ha más ötlete nincs, felhívja nevelőapját, hogy jöjjön érte, addig csak kibírja valahogy. Gondolataiba merülve lépett az asztalhoz fancsali képpel, hogy aztán kelletlenül feltegye a már megszokott kérdést.

-          Mit adhatok? – kérdezte monoton hangon. A három fiatal egyszerre kapta fejét a lány felé, hogy aztán még egyszer egymásra nézzenek. Az egyik srác- úgy húsz évesnek nézhetett ki – hátradőlt székében, sötétbarna szemeit az előtte álló vörös lányra függesztette.

-          Három sört – válaszolta végül rekedtes hangján. Cam nyelt egyet, majd szó nélkül ott hagyta a feketébe öltözött kis társaságot.

-          Jack, kéne három sör – szólt oda főnökének, aki szó nélkül a pultra helyezte a hűtött üvegeket. Mivel Cam túl akart lenni az egészen sietve ment végig a kis kocsmában, hogy letegye az asztalra az italokat.

-          Köszönjük! – szólalt meg a harmadik, szőke hajú srác. Cam rá nézett és meglepetten vette észre, hogy egy varázsló ül előtte. Persze már látott varázslókat, de azok fekete mágusok voltak, míg ennek a srácnak az aurája semmi ilyesmit nem mutatott.

Cam szó nélkül állt vissza a pult mögé és kezdte el nézni a Sztár születiket.  Nem sokat fogott fel a műsorból, bármennyire szerette is nézni. Érezte, ahogy egy tekintet fúródik a hátába, de már csak azért sem fordult hátra, hogy tekintete találkozzon egy pár sötétbarna szemmel. A három fiatalon gondolkodott, akik olyan váratlanul toppantak be a bárba és az életébe is. Valamilyen megmagyarázhatatlan érzésből tudta, hogy miatta vannak itt. Elgondolkodott vajon mi oka lehet annak, hogy egy tisztavérű, jólelkű varázsló New York-ban jár egy lovaggal és egy őrzővel karöltve.

Nem volt ő hülye attól, hogy nem saját hazájában nőtt fel. Gideon mindenre megtanította, mindent elmondott neki. Tudta, hogy a tündérek, mágusok és a védők egy rejtett világban élnek, ahol az emberek nem látják és hallják őket. Tudta, hogy az időjárást boszorkák irányítják, tudta, hogy minden országban van legalább egy varázsügyi központ ahol a természetfeletti világgal foglalkoznak és azt is tudta, hogy a védők ok nélkül nem keresnek fel senkit. Tisztában volt a varázslók és tündérek törvényeivel, főleg a földiekkel, hiszen sok természetfelettinek nem volt saját otthona. Hiszen a vámpírok és vérfarkasok egy betegség miatt változtak át. Tudta, hogy az alakváltók csak tizenhat éves koruk után képesek először átváltozni egy bizonyos állattá, és plusz képességek is párosulnak új alakjukhoz. Tudta, hogy a manóknak és koboldoknak nincs közük egymáshoz, hiszen a koboldok állandóan morcosak és undokak, ellentétben a manók kedvesek és szeretnek másokon segíteni.

De hiába tudta ezeket, Alanna-t saját otthonát még sohasem látta. És nem is vágyott arra, hogy elmenjen oda. Hiszen – bár a törvények itt is érvényesek voltak -, szabadabban élhetett itt, mint bárhol máshol. És semmi pénzért nem hagyta volna itt a családját. Éppen ezért nem tudta, mit akarhat tőle ez a három idegen.