Halálra Ítélve - 3.fejezet

Sziasztok!
Megjöttem a következő fejezettel, ahol megismerjük egy picikét közelebbről a szereplőket! :)
Jó olvasást, és várom a véleményeket!
puszi, Clary

3. fejezet - "Az élet egyik különös titka, hogy az ártatlanok bűnhődnek a bűnösök helyett."

Kiskorától kezdve imádta Brooklynt. Bár – Gideon elmondása szerint – a tündérek jobban vonzódnak a fás, „természettel teli” területekhez Cam-et sosem zavarta, hogy nagyvárosban él. Mindig is lenyűgözte a Brooklyni forgatag, hogy a város sosem alszik, hogy tele van élettel. A lány úgy gondolta, a város iránti imádatát az apjától örökölhette, végtére is az anyja tündér volt, szóval előnyben részesítette mondjuk a Central Parkot a Met lépcsői helyett.

Most különösen jól jött, hogy hazafelé menet át kell vágnia a Greene Parkon, hisz a tündéreken kívül más természetfeletti lények nem szerettek sokáig ott időzni, kivéve talán a vérfarkasokat, de ők csak engedéllyel léphettek a tündérek területére. Sietségének és megkönnyebbülésének egyszerű mégis bonyolult oka volt. Egyszerű, mert tudta, hogy a három idegen azóta követi, mióta kilépett a biztonságot nyújtó Jones’ ajtaján és mégis bonyolult, mert nem értette mit akarhatnak tőle. Ha csak nem szököttek voltak – amit nehezen hitt, különben Jack már rég feladta volna őket -, azt jelentette, hogy okuk van arra, hogy kövessék a félvér lányt.

Cam sietősen rátért a kitaposott kis ösvényre, ami hamarabb hazavihette.  Elhaladt a közepes méretű Csonttemplom mellett, amit szokás szerint csodálatosnak talált. Az emberek persze nem láthatták ezt a templomot, hiszen varázslat védte, és Cam is, mint félvér gyakran nem lát át a káprázaton, csak ha erősen koncentrál. Mikor először látta, undorítónak, morbidnak tartotta, hogy a tündérek egy Csonttemplomot építettek a park közepére, de ez hamar elmúlt, mikor Gideon elmesélte neki a templom történetét.

Régen nagy területi háborúk dúltak a természetfelettiek között. A vérfarkasok berontottak Alannaba, a vámpírok el akarták foglalni Anarat, a lelketlenek pedig a Földre jöttek. Mivel a vérfarkasok és vámpírok egy betegségnek köszönhetően lettek azok amik, nem volt szent földjük, saját otthonuk. Úgy gondolták a boszorkányoknak, tündéreknek helyet kell adniuk saját otthonukban, csak, hogy a két faj megtagadta tőlük ezt.  A háborúban sok tündér és boszorkány elesett, a lelketleneknek köszönhetően, pedig megjelent a pestis. A tündérek maguk hozták le ide halottaik csontjait és építettek belőle templomot, így a Greene Park fel lett szentelve. A vámpírok – mivel felszentelt terület -, nem jöhetnek be, és ha egy vérfarkas engedély nélkül megpróbál a park területére lépni a csontokban lévő varázslat megöli őket.

Cam néha elidőzött a templomnál, és próbálta maga elé képzelni a tündérek és varázslók seregét, ahogy a vámpírokkal, vérfarkasokkal küzdenek, de most nem álhatott meg. Bár már nem hallott maga mögül semmi zajt, tudta, hogy követik.  Érezte a zsigereiben, hogy baj van, hallotta a fák leveleinek suhogását, ahogy azt suttogják neki: jönnek. Próbálta gyorsabban szedni a lábát, hiába tudta, hogy semmi esélye egy varázsló és két harcos ellen, mégis annyira reménykedett benne, hogy biztonságban hazaér, hogy észre sem vette, hogy valami hirtelen elé kerül, csak mikor már majdnem nekiment.

Alig egy lépésre állt meg a szőke lánytól, aki tegnap a házuk alatt várta. A szőkeség ismét teljes harci díszben állt előtte, csuklóján megvillant a kis csillag, amit egy szíjjal rögzített karjára, s Cam még a penge megcsillanó élét is látni vélte, ami ott ragyogott a csizmája oldalán. Nem volt ostoba, tudta jól, hogy másik két társa is ott van valahol a közelben, de mikor hátrafordult egyikük sem volt ott. Ezt nem találta meglepőnek, hisz sejtette, hogy ez is valamilyen stratégiai terv része, pont, mint azok, amiket némelyik könyvben olvasott. A harcosoknak mindig is lehetetlennek, életveszélyesnek tűnő terveik voltak, mégis mindig beváltak.

-          Ne fáraszd magad – szólt gúnyosan a lány – csak akkor látod, ha ők is azt akarják.

-          Nem tudtam, hogy ez így megy – rágta a lány megilletődve a szája sarkát. Tudta, hogy a többi természetfelettihez képest nagyon keveset tud világáról, de szíven ütötte, hogy ilyen alapvető dolgokat nem tud.

-          Nézd, nem akarunk bántani – forgatta a szőke lány a tőrt, ami eddig a csizmája szárába volt dugva – csak, ha kényszerítesz.

-          Akkor meg mit akartok? – kérdezte értetlenül Cam egyik lábáról a másikra állva.

-          Mennyit tudsz a Tanácsról, akik elítélték a szüleidet? – kérdezte a szöszi, mire Cam összerezzent.

-          Nem sokat – válaszolta feszülten. – Annyit tudok, hogy az akkori Tanács tizenhárom tagja elítélte őket, mert együtt voltak. Miért?

-          Mert valaki gyilkolja a Tanácstagokat – szólalt meg egy ismerősen rekedtes hang. Cam az alig két méterre terpeszkedő fa felé fordult, ahol a barna hajú srác támaszkodott hátával a fa törzsének.  Nézte a fiú barna szemét, és az jutott eszébe, amit egyszer Gideon mondott.

-          Ha valakire ránézel, akinek barna a szeme veheted úgy is, hogy ő erős. Egy barna szemszínű sosem hagyja, hogy ártsanak neki, sem másnak, akit szeret.

-          Na, és akinek olyan a szeme, mint az enyém? – kérdezte az akkor tízéves Cam, és ezüstös szemére mutatott.

-          Ezüst szemük csak különös valakiknek lehetnek. Az illető, akinek ilyen gyönyörű szemei vannak, bátor, és szinte sérthetetlen. Egy igazi kis túlélő – mondta fogadott apja és összeborzolta kócos vörös haját.

Cam, ahogy most a fiú szemébe nézett, látta benne Anara csillagait, a harcost, aki maga ez a fiatal férfi és a kíváncsiságot, amiről úgy érezte, neki szól. Elfordította fejét a fiúról és ismét a szőke lányra nézett, miközben próbálta feldolgozni a lány szavait.

-          Mi közöm nekem ezekhez a gyilkosságokhoz? – kérdezte rosszat sejtve. A fák leveleit cibálni kezdte a szél, a lány pedig hallotta, ahogy azt suttogják: szerintük közöd van hozzá. – Nem csináltam semmit – lépett egyet hátra önkéntelenül.

-          Én megmondtam – szólalt meg egy harmadik, vidám hang. Cam egy szőke hajú, körülbelül huszonkettő-huszonhárom éves fiatal férfit pillantott meg a szőke lánytól jobbra. Egy másodpercig azt hitte ő és a lány rokonok, aztán eszébe jutott, hogy a férfi varázsló, ám a lány nem.

-          Miért ölném meg azokat az embereket? – kérdezte Cam értetlenül, miközben azon imádkozott, hogy legyen ez az egész egy rossz álom.

-          Mert elítélték a szüleidet – vont vállat könnyedén a barna hajú srác.

-          És nyilván én öltem meg a Tanács tagjait, mert a szüleimet, akiket még csak egy képen sem láttam soha, megölték. Az persze még nekem sem okoz gondot, hogy életemben nem jártam Anaraban, arról nem is beszélve, hogy a saját hazámban sem fogadnak el. Világos – mondta fagyosan Cam.

-          Nem úgy értette – szólalt meg ismét a szőke férfi – Dylan arra céloz, hogy a Tanács mostani tagjai közül páran úgy vélik, talán lehet közöd hozzá.

-          De hát nem én voltam! – kiáltott fel felháborodottan a félvér lány. – Csak én vagyok az egyetlen, akinek valamelyik családtagját halálra ítélték, vagy mi?

-          Nem – vette át a szőke lány a beszélgetés fonalát. Cam kezdte nagyon unni, hogy felváltva beszélnek hozzá -, de te vagy az egyetlen, akire illik a leírás.

-          Milyen leírás?

-          Az egyik tanácstag azt állította, hogy egy lány volt. Egy vörös hajú lány.

-          Nem én voltam – húzta ki magát Cam, és szikrázó szemmel meredt a vele szemben álló lányra.

-          Ha a Tanács elé állsz, ennél jobb érveket kell felhoznod arra, hogy ártatlan vagy.

-          Van jobb is. Ha én lennék a gyilkos – mosolyodott el gúnyosan a lány – egyet sem hagynék életben közülük.