Közvélemény kutatás

Sziasztok!
Először is köszönöm a három véleményt az előző fejezethez és persze a pipákat is!
Mivel elememben érzem magam, úg döntöttem, ideje nekiállni és zargatni titeket az ötletemmel, amit már említettem. Nos, ugyebár a történetben leírtam, hogy számtalan különös lény él a földön, attól eltekintve, hogy saját hazájuk van, ezeknek a bizonyos varázslóknak/boszorkányoknak és természetesen őrzőknek/lovagoknak.

A történet második része erősen kötődne a varázsvilághoz és persze az védők ( őrzők, lovagok) világához, msot azonban valami megváltozna.

A történetemben egy félvér TÜNDÉRlány állna, Camille. Camille New York-ban, azon belül az Upper West Side-on nőtt fel, barátnője az egész lényében tündér Ava, és a varázsvilágról mit sem tudó Kitty mellett. Camillet lenyűgözi a varázsvilág és a tündérvilág is, ám nagy szomorúságára ő nem lehet tagja egyiknek sem, hiszen félvérek csak engedéllyel léphetik át Alanna határait, s mivel neki fogalma sincs merre keresse hazájának kapuit kénytelen az emberek világában élni, nevelőapjával, a 300 éves, Gideon nevezetű vámpírral.

Mivel Camille félvér, még jobban meg kell húznia magát, mint egyes lényeknek, akiket megfigyelnek már születésük óta. Ám az ő élete sem lehet tökéletes, ezt mutatja a lány közelében megmutatkozó gyilkosságok sorozata is. A félig tündér lányhoz betoppan egy csapat idegen két varázsló, egy őrző lány, és a tündér keresztanya személyében.

A lány alig másfél hetet kap, hogy bizonyítsa nem ő a tettes, és megtalálja a valódi gyilkost, aki mindenképpen rá akarja terelni a gyanút. De vajon a kis csapatból kik azok, akik ténylegesen segíteni akarnak nekik? S vajon ki nyeri el a félvér lány szívét?


Ha szeretnétek, hogy ez a történet is felkerüljön a blogra kérjek írjátok meg nekem a véleményeteket akár komiban, akár chat-ban. Persze a pipák is jöhetnek. Addig, amíg elgondolkodtok rajta, akarjátok-e a folytatást, itt egy kis részlet az első fejezetből, ami Lora-ról és Drake-ről szól ( hisz ők is fel fognak párszor bukkani a történetben):

-          Semmi baj – duruzsolta a fülébe Drake. A nő szembefordult párjával, s annak gyönyörű tengerkék szemébe nézett.

-          Aggódom. Érzem, hogy nem ő tette – rázta a fejét, nyomatékosítva, amit mond -,mégis kettőnkön, Ciriuson, Blaise-zen és Mireya-ján kívül mindenki mintha csak le akarná tudni az egészet.

-          Minden rendben lesz – nézte őt a szőke férfi elgondolkodva, majd a füle mögé tűrt egy rakoncátlan fekete tincset. Lora érezte, ahogy az őt ölelő férfi izmai megfeszülnek, mire felsóhajtott.

-          Elmondod végre, mi a baj? – kérdezte enyhe nehezteléssel a hangjában. Mivel már két év eltelt a koronázás óta, teljesen megismerte szerelmét. Ismerte minden rezdülését, tudta melyik pillantása szól csak neki, milyen, mikor a Tanácsteremben üléseznek, s bár előfordult, hogy néha összekaptak, ha valamiben nem értettek egyet, végül mindig sikerült megbékíteniük egymást. Azonban most valami más volt. A férfi hetek óta feszült volt és ingerlékeny, viszont ha a királynő rákérdezett, azt mondta minden rendben van. Aurora persze eddig nem tette szóvá, hogy tudja, Drake hazudik neki, de az elmúlt napok feszültsége ingerlékennyé tette, s most már az ijedtségnek hála – miszerint a férfi talán el akarna hagyni őt -, választ akart.

-          Nincs semmi baj – rántotta vissza a szőke lovag hangja gondolataiból.

-          Hát persze – húzta el a száját, s csalódottan kibontakozott annak megnyugtató öleléséből.

-          Lora – szólalt meg ingerülten Drake, s a nő keze után kapott, de az lerázta magáról.

-          El akarsz hagyni? – kérdezte csendesen, miközben kibámult az ablakon. Rettentően ideges volt a válasz miatt, ami percek múltán sem érkezett meg. Hátra pillantott, hogy megtudja a férfi még mindig a dolgozóban van-e. S ott is állt, tőle alig egy méterre, kifürkészhetetlen arccal.

24.fejezet - Most úgy ölelj

Sziasztok!
Atya Úr Isten, el sem hiszem, hogy már itt járok:)
Nem kezdek szent beszédet irkálni, lesz egy köszönetnyilvánítás és pár információ a történettel kapcsolatban.
Ez a fejezet összesen 8 olcadalas lett, és remélem elnyeri a tetszéseteket! :)
Köszönöm az előző fejezethez írt kritikákat nagyon jól estek és remélem, hogy így az utolsó fejezetnél sok véleményt ír nekem a kb. 24-25 rendszeres olvasóm:)
Jó olvasást a fejezethez!
puszi, Clary

24. fejezet – Most úgy ölelj

„Meg kellett próbálnom. És megpróbáltam. (...) De istenemre mondom, nem akarok senki mást, csak téged. Nem is akarok mást akarni, csak téged.”

Cassandra Clare

Anara nyüzsgött az izgalomtól, amit nem csak az emberek éreztek, de a természet is. A Nap sugarai incselkedve melegítettek mindent és mindenkit, aki az útjukba került, míg a szél játszi könnyedséggel kapta láthatatlan karjaiba a fák leveleit. A kisgyerekek otthonaikban csillogó szemekkel, büszkén felszegve fejüket álltak a tükör előtt díszes ruhájukban, amit csak a mai napra kaptak családtagjaiktól. A felnőtteken is gyerekes izgatottság tört ki. Bár néhányan ellenezték a ma esti ceremóniát, a legtöbben csak magukban merték ócsárolni a Tanácsot, s annak hivatalos döntését. Persze rengetegen álltak a döntés mellett, a sok izgatott arc is erről tanúskodott, de a gyász keserű leple néha még fel-felbukkant, ha néhányan a kastélyra tekintettek.

 Aurora Knight a temetőbe vezető kis dombocska tetejéről figyelte Anara-t, a boszorkák városát. Az ő városát. A többi varázslóval ellentétben neki nem izgatottság ült ki az arcára, sokkal inkább félelemmel keveredett bizalmatlanság. No persze szó sem esett róla, hogy talán a Tanácsban nem bízik, vagy annak döntésében. Sokkal inkább magában, és az ítélőképességében. Válla fölött még egyszer ránézett keresztapja sírjára, s próbált erőt meríteni a szavakból, amit a sírját jelző márványkőbe égettek; Nem remélek semmit. Nem félek semmitől. Szabad vagyok! Ahogy felidézte magában ezt a három mondatot, szívét elöntötte keresztapja iránt érzett szeretete. Úgy érezte, a férfi most itt van vele, s tudta, hogy most is figyeli őt. Halovány mosoly kúszott az arcára, ahogy eszébe jutott, vajon mit gondol róla keresztapja? Elnyomta magában az utolsó vele töltött percek emlékét, amik csak fájdalmat jelentettek számára, s próbált másra gondolni.

Eszébe jutott, hogy ideje lenne visszaindulni a kastélyba. Mielőtt készülődni kezd, szeretne még mindent átbeszélni és véglegesíteni Ciriussal, s barátnőjével is eltölteni egy kis időt. Izgult egy kicsit a ma este miatt, de úgy döntött ideje felnőttként viselkednie, és megemberelnie magát. Így hát magabiztos léptekkel indult meg a városon keresztül a kastély felé. Elnyomta magában a felkívánkozó sóhajokat, s mindenkire, aki megbámulta barátságosan rámosolygott. Ami egykoron igazi volt, az most mű lett. Bár ott voltak neki a barátai, az a tűz, ami eddig a szemében lobogott, kiveszett belőle. Bármennyire próbálkozott úgy látni a dolgokat, ahogy egykor, már nem volt képes rá. Talán az a fájdalom okozta, amit Harry elvesztése jelentett, hogy egyetlen keresztapja az ő karjai közt halt meg. Talán Drake miatt, aki képtelen volt viszonozni a lány érzéseit, ezzel hatalmas fájdalmat és csalódást indítva el benne.

Lora levegő után kapott, ahogy szívébe belehasított a fájdalom, de töretlenül lépkedett tovább. Az a maszk, amit az emberek felé mutatott azt a látszatot keltette, mintha a világon minden rendben lenne. De vajon jó ez így? – gondolkodott a hercegnő, s megtorpant a Tanácsterem ajtaja előtt. Kezeivel idegesen gyűrögette fekete ruháján a fodrokat, miközben a száját rágcsálta. Azon spekulált, mennyi joga van ahhoz, hogy hercegnő legyen, ha még csak őszinte sem tud lenni. Hiszen egy királynő mindig azt nézi mi a jó a népének. De vajon mennyi hazugság fér el ekkora felelősség mellett? Milyen áron kell feláldoznia a boldogságát cserébe az országért, ahol megszületett és felnőtt? És ezekre a kérdésekre ki az, aki választ ad?

Tudta jól, hogy ezeket a kérdéseket magának kéne megválaszolnia, de fogalmas sem volt, mik a helyes és helytelen válaszok az ő helyzetében. Valószínűleg kívülállóként könnyen tudná a válaszokat, de az is csak hazugság lenne, hisz egy kívülálló nem látja át a dolgokat úgy, mint egy beavatott. Vagy éppen a leendő királynő. Reszkető kézzel nyomta le az aranyozott kilincset, s tárta szélesre az ajtót.

Egy perc alatt megnyugodott, mikor észrevette Ciriust az asztalnál ülve, papírok felé görnyedve. Arca beesett volt a fáradtságtól, s a hercegnő könyöröghetett neki bármeddig, hogy pihenjen egy kicsit, nem volt rá hajlandó. Ahogy felnézett a papírok sokasága közül, tekintete találkozott a lányéval, s fáradtan elmosolyodott. Aurora közelebb sétált, s leült a mellette lévő székre. Bűntudat öntötte el, ahogy végignézett a férfi fáradt arcán. Bár már középkorú volt, az elmúlt két hónapban éveket öregedtek a vonásai. Mivel Aurora még hivatalosan nem volt királynő, kellett valaki, aki irányítja a Tanácsot s elrendezi az ország ügyeit. Mivel a Tanács akkor éppen felbomlóban volt, hisz páran ki akartak szállni, s egyes tagokban a lány maga sem bízott, a férfival közösen úgy döntöttek, változtatnak néhány dolgon. S bár Cirius-é volt a végső döntés, mindenben kikérte Lora véleményét, amitől néha a lány úgy érezte, ő irányít, Cirius pedig csak az ő parancsait hajtja végre.

-          Pihenned kéne – szólalt meg csendesen, s maga elé húzta az egyik kupac papírt.

-          Neked pedig készülődnöd, nem azzal foglalkoznod én mit csinálok – vágott vissza mosolyogva a lovag.

-          Ez valahogy jobban leköt – mosolygott a lány, s lenézett a lapra, amin azokat a neveket találta, amiket a férfival ketten felírtak rá. A nevekhez tartozó emberek listáján a lehetséges tanácstagok adatai voltak feltűntetve.

-          Beszéltél Althea-val? – kérdezte a férfi, miközben elnyomott egy ásítást. Aurora aggódva nézte a mellette ülő férfit.

-          Úgy tűnik, bármennyit könyörgök, esze ágában sincs belépni. Azt mondja, jól van ő az unokái mellett, de ha arra van szükségünk segíteni fog – sóhajtott lemondóan Lora. Nagyon szerette volna, ha az idős jövőbelátó is a Tanács tagja lett volna, hiszen ősz hajával, s barátságos tekintetével képes volt megnyugtatni a lányt, pusztán a jelentétével. Épp ezért örült is meg nem is Lora, hogy Althea nemet mondott. Hisz így nem lesz mindig a legnyugodtabb a tanácsokon, ugyanakkor félt, hogy egy idő után a nő belefáradna az ország ügyeibe, s szeméből kihunyna az a huncut csillogás, ami jellemezte.

-          Zaria és Leon? – kérdezte Cirius.

-          Blaise-zel együtt a ceremóniát beszélik át. Szegény fiú – mondta egy kegyes mosollyal ajkán a lány. Blaise alig egy évvel volt idősebb a lánynál. S mégis nála okosabb ilyen korú fiatal férfi nagyon ritka volt. Aurora javasolta, hogy őt is bevehetnék a tanácsba. A fiú az összecsapásban is velük harcolt, ahol többen felfigyeltek arra, mennyire jól használja az erejét, milyen rafinált és jó gondolkodású. Éppen ezért, mikor Ciriuson keresztül a lány felvetette, hogy a fiú is lehetne tanácstag ők egyből rábólintottak. Persze a fiú egyből igent mondott, ami a hercegnőt örömmel töltötte el, hisz a csata utáni időkben sok időt volt kénytelen együtt tölteni vele, s az idő folyamán megkedvelte a férfit. – Félek, hogy Leandra és Marvel nem fogadnak el – húzta el a száját. A középkorú házaspártól kirázta a hideg. Mindketten rettenetesen hűvösek voltak, szemükben hatalmas gőg tükröződött. Sosem látta őket sem mosolyogni, sem semmilyen érzelmet kimutatni, épp ezért nem is nagyon kereste a társaságukat. De mivel Cirius száz százalékig biztos volt benne, hogy semmi baj nem lesz, a lány hitt neki.

-          Nézd Aurora – fordult a férfi az aggódó lány felé. – Tény, hogy ez a helyzet mindenkinek új, hisz sosem volt még olyan, hogy valaki ennyire fiatalon elfoglalja a trónt. Igen, Marvellék még elég elutasítóak veled szemben, de ez csak a korod miatt van. Adj nekik egy kis időt, hogy megszokják ezt a helyzetet – simított végig a lány kézfején nyugtatólag. A lány aprót bólintott.

-          Drake…? – kérdezte bizonytalanul. Nehezére esett kimondania a fiú nevét, de tudta, hogy az elkövetkezendő időkben nem lesz más választása, mint játszani a jégkirálynőt, s mindenkivel elhitetni, hogy minden a lehető legjobb vele és körülötte.

-          Tegnap este visszaért – zárta rövidre Cirius, amiért a hercegnő mérhetetlenül hálás volt. A lány nagyot sóhajtott. Tudta, hogy a tanácskozások a lehető legkényelmetlenebbül fognak eltelni, ha a fiú a közelében lesz. Ciriussal közösen vitatták meg, hogy talán a fiatal lovag vállalná a tizenharmadik tanácstag szerepét. Hisz elfogultság ide vagy oda, mindenki tudta, hogy a fiatal lovagban mennyi erő, akarat ugyanakkor jóság rejlik, még ha nem is mutatja ki rendszeresen. Pár nappal ezelőtt Cirius őt küldte el Alanna-ba a tündérek otthonába, hogy meghívja őket a ceremóniára. A fiatal férfi csak tegnap szabadult haza, ugyanis három napig a királynő vendégszeretetét élvezte. – Nem ezzel kéne most foglalkoznod – törte meg a beálló csendet Cirius.

-          Hát akkor mivel? – kérdezte kis éllel a hangjában.  – Ne haragudj – tette hozzá, mikor lenyugodott.

-          Ez a te napod, Lora – mosolygott rá a lovag.

-          Jó – adta meg magát a lány. – Elmegyek, ha elmész – vigyorgott a lány. Cirius beletörődően sóhajtott, s felállt a székről.

-          Megegyeztünk – mosolygott a lányra, s őt is felsegítette álló helyzetbe. Kiléptek a Tanácsterem ajtaján, s szembetalálták magukat a hormontúltengéses Ilinorral és George-dzsal, ahogy a többi szolgálót utasítgatják mit hova tegyenek, vagy, hogy csináljanak.

-          Kislányom! – sikkantotta Ilinor, s a lány elé sietett. – Boldog születésnapot, kicsim! – mondta, s csontropogtató ölelésben részesítette a lányt. – El sem hiszem, hogy ilyen hamar felnőttél - szipogta meghatódva, s elengedte a hercegnőt.

-          Ne aggódj, fogok még nektek fejfájást okozni – mosolygott rá nevelőnőjére. – Menj, pihenj le – fordult Cirius felé. A férfi aprót bólintott, és elindult felfelé a lépcsőn. – Fay? – kérdezte a nevelőnőt.

-          A kertben – mosolygott a lányra, majd otthagyta őt, hogy újabb feladatokat osszon ki, az épp csak lepihenőknek.

Lora rosszallóan megcsóválta a fejét, miközben figyelte, ahogy George és Ilinor lopott pillantást vet egymásra. Elképzelni sem tudta, a két idősödő ember miért nincs együtt, hisz mindenki látta, mennyire kivirulnak, ha egymás közelébe kerülnek. S bár megértette nevelőjét, hogy fél egy újabb csalódástól, de attól kicsit gyávának tartotta őt. Belegondolva mókásnak látta, hogy pont ő ítélkezik felettük, hiszen az, akibe szerelmes rá sem hederít már két hónapja. Erre a gondolatra az arcára fagyott a mosoly. Érezte, hogy szemét könnyek lepik el, de nem törődött velük, töretlenül kutatta szőke barátnőjét. Amióta vége lett a kicsapongásoknak a városban Fay és Lora rengeteg időt töltöttek együtt. Még ha a kastély, vagy az egész ország ügyeiről is volt szó, Fay mellette volt, s ha úgy adódott elmondta a véleményét, s tanácsot adott barátnőjének. Aurora néha napján úgy érezte barátnője higgadt, figyelmes természetével sokkal inkább királynőnek való, mint ő.

A pavilon lépcsőjén végül megpillantotta barátnőjét Wess és Amabel társaságában. A lány legalább két hete nem látta már egyiküket sem, hiába mindannyian a kastélyban laktak. Ennek több oka is volt. A kúria annyira hatalmas volt, hogy nem volt meglepő, ha az emberek elkerülték egymást. A másik ok, hogy a Lordok-házát sem kerülte el a teljes felfordulás. Mivel Zaria és Leon felhagytak a tanítással, Wess és Amabel még két idősebb lovaggal együtt, felváltva tanították a kicsiket.

-          Lora! – kiáltott fel a vörös hajú őrző, mikor meglátta a hercegnőt. Felpattant, s barátnője nyakába borult. – Marion éltessen sokáig! – mondta vidáman, s puszit nyomott a feketeség arcára. Lora rámosolygott a lányra, s elengedte őt. Wess, barátnője mellé állt, s rámosolygott a lányra.

-          Boldog születésnapot – ölelte meg fél karral.

Lora szerette Wesst és Amabelt. Az utóbbi két hónapban hozzájuk is sokkal közelebb került, mindamellett Wess és közte valamilyen különös kapcsolat jött létre. Persze Wess nem volt szerelmes belé, hiszen ő az elragadó Belle-t szerette, míg Lora szívét bátyja töltötte be. Ugyanakkor néha úgy érezte, a fiú olvas a gondolataiban, s néha mikor a szemébe nézett, egyszerűen csak tudta, hogy a fiú tisztában van vele hogyan is érez egy-egy pillanatban. A furcsa mégis az volt, hogy ez nem feszélyezte, sokkal inkább nyugodtsággal töltötte el őt. Sokáig ültek így négyesben a pavilon lépcsőjén és mindenről beszéltek, ami épp eszükbe jutott. Mikor aztán alkonyodni kezdett szétváltak, s ki-ki ment a maga szobájába, hogy készülődjön.

***

Mivel ez az egész ceremónia róla, s a koronáról szólt, a lánynak kötelessége volt olyan színű ruhába öltözni, amilyen a lángjának a színe. A mélykék ruha pánt nélküli volt, s a fűző felső részén apró kristályok csillogtak, míg a ruha selymes szoknyája lágy fodrokban hullott alá. A felső részén jobb és bal oldalán szintén kristályok csillogtak a szabás mentén, ezzel is kiemelve a lány testének előnyös oldalát. A tükörbe pillantva Aurora tényleg úgy nézett ki, akár egy királynő. A ruha színe passzolt enyhén barna bőréhez, s a karján lévő kristályokkal kirakott karkötője csak fokozta ennek a benyomását. Fekete haja lágy csigákban omlott vállaira, s hátára, míg a ruhának köszönhetően úgy tűnt szemei ékkőként ragyognak a lámpák fényében. Idegesen botorkált le a lépcsőn, aminek aljában Ilinor és George várta.

-          Gyönyörű vagy kicsim! – mondta lágyan a nő, de a lánynak egyből az jutott eszébe, bár más mondaná neki ezeket a szavakat.

-          Köszönöm – suttogta elérzékenyülten. Úgy érezte mindjárt elájul a félelemtől. Nem volt mersze kilépni az ajtón, s megmutatni magát az odasereglett embereknek. Úgy érezte magát, mint valami kiállításra készült tárgy, amit az emberek meg akarnak csodálni, csak azért mert a neve híres, de mikor meglátják, egyből átjárja őket a csalódás.

-          Harry büszke rád – szorította meg érdes kezével az inas a lányét.

-          Honnan tudod? – kérdezte amaz egyből.

-          Érzem – mondta mosolyogva, s a lány vállára téve a kezét az ajtóhoz kormányozta őt.

-          Menni fog – mosolygott rá Ilinor. Lora ráemelte smaragd szemeit, s megnyugtatta a rá tekintő, bizakodó szürkés szempár.

Időt sem hagyva arra, hogy felkészüljön, a következő pillanatban a két idős ember megragadta a kilincset, s hatalmasra tárták az ajtó két szárnyát. Odakint minden szempár rá szegeződött, de ő még nem indult el. Nézte a tér bal oldalán összegyűlt családokat, akik Anaraban élnek, s csak miatta jöttek el. Elkápráztatta, ahogy a családok egymás mellett ugyanolyan színű lángjukkal – csak más árnyalatban – kezükben apró lángot formálnak, s kinyújtott kezüket felé nyújtják. Könny szökött a szemébe, ahogy nézte a kicsik ragyogó arcát, ahogy apró lángjuk a tenyerükben játszik az éjszaka fuvallatával, mintha csak azt mondanák neki, csak neked, csak érted.  Ezek a pillantások erőt adtak neki, büszkévé tették őt. Fejét jobbra fordította, ahol meglátta a tündérek, s a védők keveredését. A tündérek fejet hajtva álltak a tér jobb oldalán, ezzel kifejezve, hogy igenis elfogadják őt, mint a mágusok királynőjét, míg a védők fekete díszegyenruhában, ökölbe szorított kézzel, büszkén kihúzva magukat tekintettek rá.

A lépcsőtől lefelé, egészen a szökőkútig vörös szőnyeg vezetett, amin most a hercegnő lépkedett. Két oldalt, mint egy sorfalat állva őrzők és lovagok, szívre szorított kezükkel figyelték, ahogy a hercegnő elhalad előttük. Aurora csak most vette észre, hogy ökölbe szorított kezükön éppen olyan szalag van, mint ruhájának, lángjának a színe. Ahogy haladt lassan előre, a halk zongoraszó ütötte meg a fülét. Tekintetével hiába kereste honnan jön a muzsika sehol nem látta sem a zongorázót, sem az idővel bekacsolódott hegedűsöket. Ahogy egyre közelebb ért látta maga előtt Ciriust, ahogy a szőnyeg végén, középen áll, s büszkén – akár egy apa – tekint rá. Látta a Tanácstagokat, akik díszes ruhában állnak egymás mellet, Cirius háta mögött. Látta bal oldalt, a sorfal végén Fay-t gyönyörű zöld ruhájában, ahogy mosolyogva, szeretetteljes büszke pillantással néz rá. Látta a mellette álló Amabel-t, aki tűzvörös hajával és az arcára kúszó vigyorával kitűnt a többiek közül. Látta a vele szemben álló Wesst, aki bátorítóan, tele figyelmességgel néz rá, s tekintete mintha csak azt üzenné, melletted vagyunk, amitől a lány elérzékenyült.

S a következő pillanatban megpillantotta Drake-ket a sorfal jobb szélén, öccse mellett. Aurora majdnem megállt, de maga sem tudta miért. Megemberelte magát, s tovább lépkedett, miközben a fiút nézte. Két hónapja - mikor is meglátta Roxy-val az egyik szobában -, nem is látta őt, s most elemi erővel törtek rá az érzések. Össze volt zavarodva, érezte, ahogy a lelke megremeg a fiú látványára s elönti az öröm és a fájdalom keveréke. Gyorsabban szedte a levegőt, s riadtan fordította Cirius felé a tekintetét. A férfi aggódva nézett felváltva hol rá, hol a lovagra, de tudta, már nem lehet mit tenni. Hiszen Drake tanácstag, lovag joga van itt lenni, s Marion ments’ hogy jelenetet rendezve kidobják onnan a fiút. Tekintete akaratlanul siklott a szőke fiúra, s váratlanul érte, hogy egyenesen a kék szempár fogadta őt. Látta Drake szemében a zaklatottságot, a büszkeséget, az akaratot, amitől a lány csak még inkább összezavarodott s elfordította a fejét.

Meglátta Harry egyik festményét egy állványra téve, Drake-től alig két méterre, körülötte félkör alakban meggyújtott mécsesekkel. Szemeit könnyek futották el, de tudta, most nincs itt a sírás ideje, épp ezért sűrűn pislogott, hogy a könnyek eltűnjenek. Megállt Cirius-szal szemben, s mély levegőt vett, mikor a zene elhallgatott, s csak a néma csend vette körül. Kék ruhájában félig letérdelt, s fejét lehajtva várta, hogy az előtte álló lovag beszélni kezdjen.

-          Egyszer azt mondtam Aurorának: Kívánj valamit, de ne mondd el senkinek. Bármit. Akármit. Most higgy benne, hogy valóra válik. Sosem tudhatod, hol fog érni a következő csoda, a következő mosoly, vagy mikor válik valóra a kívánságod. Ha hiszel benne, hogy bármelyik pillanatban rád találhat és kinyitod a szíved és az elmédet ennek a lehetőségére és bizonyosságára, talán épp akkor kapod meg azt, amire vágysz. A világ tele van csodákkal, csak hinned kell benne. Tehát kívánj most valamit!* becsukta a szemeit, s még így is tudtam mennyire erősen koncentrál. Mikor rám nézett csillogó szemekkel azt kérdezte szerinted sikerülni fog? Nem válaszoltam, hiszen nem tudtam, mit kívánt. Tegnap, mikor rám nézett eszembe jutott ez a beszélgetés, s megkérdeztem, mit kívánt azon a délután, tíz évesen. Mire azt felelte, hogy ha eljön az ideje, legyen jó királynő. Ahogy most látom, magam előtt tudom, hogy az lesz, hiszen Maion leszármazottja, s előző királyunk nevelt lánya. Mindenkiben van valami jó, ha adsz neki egy esélyt. Az emberek néha csalódást okoznak, néha meglepnek. Addig nem ismered meg őket, amíg nem a szívükre figyelsz.* Ezt Harry is tudta, s ennek megfelelően nevelte Aurorát, aki mindenkiben s mindenben a jót látja, mégis képes elfogulatlanul dönteni, bármiről is legyen szó. Hiszem, hogy Marion vigyázza az útját, szívén viselve sorsát, döntéseit, amik rátok is kihatnak majd. Hiszen benne él a reményünk, a kitartásunk az akaratunk, s minden, ami egymáshoz köt minket. – szónokolta a férfi. Szavait pár pillanatig üres csend követte, mielőtt a újból megszólalt volna. – Aurora Knight – neve hallatára felpillantott a férfire, aki lenézett rá. – Ígéred, hogy jó királynője leszel az országnak, s helyes döntéseket hozol a körülötted lévők életét figyelembe véve? Ígéred, hogy helyesen fogsz cselekedni az országod érdekében? Ígéred, hogy szíveddel-lelkeddel a sorsán viseled majd a körülötted élők életét? Ígéred, hogy hű maradsz magadhoz, és az Anarahoz? Ígéred, hogy minden erőddel azon leszel, hogy egy jobb hellyé tedd ezt a helyet, s ha baj közeleg, megvéded a hazádat? – kérdéseit feszült csend követte, míg mindenki a lány válaszára várt.

-          Ígérem – felelte hangosan, eltökélten.

Az emberek tapsolni, éljenezni kezdtek, s a lánynak olyan érzése volt, mintha a lelkében is örülnének neki. Cirius leemelte a mellette felállított állványról a koronát, s a lány lehajtott fejére tette azt. Aurora érezte, ahogy egész testét átjárja a bizsergés, ahogy teljes erejében felszabadult. A következő pillanatban mindenki letérdelt, míg saját maga felállt. Körbenézett a jelenlévőkön, akik fél térdre ereszkedve várták új királynőjük cselekedetét, ami minden koronázáson hagyomány volt. A lány az égre nézett, karjait magasba emelte, s minden erejét átadta az éjszakának. Karjaiból kékség tört elő két sugárban, egyenesen az ég felé, hogy ott aztán egy középpontban összegyűljön, s egy halk moraj kíséretében szétterítse szárnyait. Nézte a kék csóvákat, amik tűzijáték formájában nyílnak szét az égen.

A következő pillanatban boszorkányok, s varázslók emelték magasba a karukat, hogy aztán ők is átadják erejüket az éjszakának. A lány figyelte a sokszínű tűzijátékot, s próbálta felfogni a körülötte kitörő éljenzéseket, ahogy azt kiabálják, Éljen a királynő!

Cirius, aki eddig vele együtt az eget kémlelte karjaiba zárta a lányt, s szoros ölelésben részesítette. Őt követte Fay, aki büszkeségtől csillogó szemekkel vette magát a nyakába, majd Belle és végül Wess is megölelte. Aztán a tanácstagok sorakoztak fel, hogy kezet fogva gratuláljanak királynőjüknek, s őket követte a tündérek királynője, majd boszorkányok, varázslók, őrzők, lovagok és tündérek sokasága. A lány legalább két órán keresztül csak a gratulációkat hallgatta, mialatt az ünnepség elkezdődött. A zenekar - akiket időközben kiszúrt a tér távoli pontján – egymás után énekelték a zenéket, amiket hangszerük követett. Rengeteg kisgyerek fogócskázott az ünneplő emberek közt, s a lány a gratulációk között – és alatt – lopva figyelte a fellelkesült embereket.

Ő maga táncolt Cirius-szal, Wess-szel, Balise-zel és a tanács férfi tagjaival. Élvezte az ünnepséget, ami neki szólt, s az emberek hada segített egy kis időre elfelejtenie szomorúságát. Fay-jel nevetgéltek pár mókásan táncoló tündéren, Belle-lel beszélgettek, mikor Wess táncba vitte Ilinort, a nevelőnőt, s nagyokat nevettek, mikor George szikrákat szóró szemekkel zavarta el szerelme közeléből a fiatal lovagot. A tér minden olyan pontján, amit nem borított macskakő rózsák nyíltak különböző színekben, ahogy boszorkányok engedték szabadjára erejüket, s tündérpor csillant meg mindenen, ahol a tündérek megfordultak az éjszaka folyamán.

A lány az egyik olyan pillanatot kihasználva mikor senki nem figyelt, kitépett pár szál fehér rózsát, és koronával a fején a temető felé vette az irányt. Az út nem volt hosszú, s lángok sem voltak szükségesek, hogy tudja, merre menjen, hiszen az erejüket használók színe mindent megvilágított. A temető felé közeledve egy narancssárga energiagömb repült el mellette, s látta, ahogy tőle pár kisgyerek vígan futkározik az éjszaka sötétjében. Ahogy lefelé haladt a dombon a hangok úgy csendesedtek, a fények úgy halványultak, de ez cseppent sem rémisztette meg a királynőt. Letette keresztapja sírjára a virágokat, s pár percig csak állt előtte csendben.

Elképzelte keresztapja mit mondana, hogy nézne rá ha ott lett volna, végig mellette, s a lány szívét ettől csak még nagyobb szeretet töltötte el. Tudta, hogy Harry ott volt végig vele a szívében, érezte minden porcikájában, hogy figyeli őt. Talán csak a képzelete játszott vele, talán a férfi tényleg ott volt, nem számított, hisz tudta, keresztapja mindig vele van.

Ezekkel a gondolatokkal indult vissza a hangok és a fény felé, ahol most a zenekar lágy dallamot játszott. A gratulációk közepette eszébe sem jutott Drake, akit most megpillantott a táncolók gyűrűjében, ahogy Roxyt átkarolva ringanak a lágy dallamokra. Eszébe jutott az a bizonyos nap, s ismét mérhetetlen fájdalom töltötte el, ha nem nagyobb. Látta Blaise-t, aki őt nézte a szökőkút mellől átható tekintetével, de most nem volt kedve vele beszélni. Igazából senkivel sem. Erőt vett magán, mosolyt erőltetett az arcára, s észrevétlenül belopózott a kastélyba. Ruhájának szegélyét kezei közé gyűrve ment fel a lépcsőn, hogy aztán a szobájából nyíló erkélyről figyelje az ünnepséget. Innen is látta a vígadó embereket, ahogy három kultúra három népe együtt örül valami különlegesnek, aminek középpontjában ő maga állt. Sóhajtva figyelte Wesst és Bellet akiket időközben kiszúrt a tánctér közepén. Jó lett volna odalent lenni azzal, akit szeret, de tudta, hogy hiába vár csodát.

Mindig úgy volt, hogy akartam egy lányt, aztán megismertem, és akkor már nem akartam többé, de veled csak egyre erősebb és erősebb lett az érzés.

                                                                                         Cassandra Clare

-          Hazudtam neked – mondta a háta mögül a jól ismert hang. Lora megremegett, ahogy hangja elérte őt, ezzel egyszerre okozva lelkében örömöt és fájdalmat.

-          Mit csinálsz itt? – kérdezte erőtlenül a lány, s megfordult, hogy láthassa Drake-ket.

-          Emlékszel mit meséltem, mikor az ágyadon ültünk? – kérdezte a fiú, mint aki meg se hallotta a lány kérdését. – Hogy a lovagok és őrzők között legtöbbször csak érdekházasságok születnek, mint valami megegyezés? Hogy minden közülünk való életében az első az, hogy másokat védjünk? Hát ezért tettem.

-          Miről beszélsz? – kérdezte összezavarodva a lány, s érezte, ahogy szíve még inkább meglódul.

-          Az erőd okkal ilyen hatalmas. Cirius elmondta mielőtt elindultunk, hogy ha Harry egyszer meghal, az erejét megkapod, s a köztetek lévő szeretetből táplálkozna az erőd, de ez így nem teljesen igaz. Tudtam már az elején, hogy Cirius tudni fogja, hogy Harry és a te erőd még együtt sem lenne ennyire hatalmas, ha az erőd nem jön elő teljesen. – mondta a fiú, végig Lorát nézve.

-          De hát nem is jött elő – mondta halkan a lány.

-          De előjött – mondta Drake idegesen. Lora szeme rá villant, szemében zavartság tükrözött.

-          Nem figyeltél rám, mikor Ryker-rel beszéltem. Az erő csak akkor jön elő ha… - kezdte volna a feketeség, de a szőke lovag a szavába vágott.

-          Figyeltem rád, Lora. – mondta Drake lágyan, s tett felé egy lépést. – Hazudtam neked. Az erőd teljes – mondta szinte csak magának. Lora szíve a fiú szavaira még gyorsabban dübörgött, s a lány úgy érezte önálló életre fog kelni.

-          De akkor miért… – nézett rá a lány kétségbeesetten.

-          Mondtam már. Arra neveltek, hogy az első az, hogy másokat védjek. Azt hittem az a helyes, ha hazudok, ha nem mondom el az igazságot, és ezzel téged védelek magamtól. Gondolj bele, mit szólnának az emberek, ha hozzál mennél egy lovaghoz. Ha gyereked születne, az se lenne biztos, hogy boszorkány vagy varázsló lenne. Az emberek suttognának a hátad mögött. Azt hittem, ha mással vagyok, elfelejtelek téged, és ha nem látsz, kiszeretsz belőlem. De érzem, érted? Érzem mikor fáj neked és mennyire és egyszerűen gyűlölöm a tudatot, hogy azzal, hogy hazudtam neked inkább támadtam, ha védtem. Ha kell, én eldobom ezt az egészet érted. Nem érdekelnek mások, engem te érdekelsz érted? – kérdezte s kezei közé fogta a lány arcát. – De nem tudom úgy is kell-e ez az egész, úgyis kellek-e neked, ha ezeket kell kiállnod miattam. – a fiú szavaira Lora szemét könnyek lepték el. A fiú talán azt hitte megbántotta, de a lány tudta, hogy ezek a könnyek az öröm könnyei, hogy a fiú szereti őt. Abban a percben, mikor a fiú ezeket elmondta tudta, hogy ha mellette marad, nem érdekli mit gondolnak mások, mit beszélnek majd a háta mögött. Ebben a percben az sem számított volna, ha elveszik tőle a koronát. Tőle aztán vegyék!

-          Szeretlek – suttogta a fiú szemébe nézve a lány. Drake végigsimított a lány könnyáztatta arcán, s szorosan magához ölelte.

-          Én is szeretlek. Mindennél jobban – suttogta fülébe a fiú a szavakat, amit a lány annyiszor vágyott hallani majd elhajolt, és megcsókolta őt.

VÉGE

Köszönetnyilvánítás

 Először is szeretném megköszönni a támogatást az ötleteket a segítséget, és a mérhetetlen nagy szeretetüket annak a három embernek akik a kezdetektől fogva mellettem álltak: 

Klau: Te mindig ott voltál/ vagy nekem, amit kimondhatatlanul köszönök! Támogattál mindenben, elviselted, ha csak úgy berontottam hozzád, és addig nyaggattalak amíg nem voltál hajlandó segíteni, vagy kinevettél, ha el akartam játszani egy-egy szituációt. Köszönöm, hogy elviseltél a történet kialakulása előtt-alatt- és már utána is. :) Köszönöm, hogy mindig elmondtad a véleményed, és szívvel lélekkel izgultál értem-miattam és a történet miatt. Nagyon-Nagyon-Nagyon- Nagyon szeretlek!!!

Emi: Te vagy a lelkiismeretem második része ( az első Klau×). Mindig meghallgattál, ha szükségem volt rá segítettél, tanácsokat adtál, és tartottad bennem a lelket, mikor fel akartam adni. Köszönöm, hogy itt vagy nekem, hogy mind a 24( mert tudom, hogy ehhez is fogsz írni:) fejezetemhez töretlenül megírtad a véleményed, és őszinte voltál hozzám. Köszönöm, hogy vagy nekem!Szeretlek!!

Cinti: Az én örök bolondom :) Köszönöm, hogy ha szomorú voltam a történet miatt te felvidítottál, ha nem találtam a szavakat írás közben te ötleteket adtál, és addig piszkáltál, ameddig meg nem írtam bizonyos részeket. Köszönöm, hogy nyaggattál hogy küldjem el hamarabb egy adott fejezetet amit megírtam, hogy te olvashasd a leghamarabb ami csak arra ösztönzött, hogy írjak még és még és még:) Szeretlek.!!!

Továbbá...

Köszönöm a 22 regisztrált plusz még a nem tudom hány névtelen olvasót! Nagyon-nagyon örülök, hogy tetszik/szeretitek a történetem! Hálás vagyok, hogy elolvastátok a fejezeteimet, és végigkövettétek a történetem! Szeretlek titeket!

Köszönöm a 65 kommentárt( persze ezt még úgy is átírom, attól függően, kapok-e komit az utolsó fejezethez, és mennyit), amit a történet során írtatok nekem, időt szánva rám, Lorára, és Drake-re.

Köszönöm a 2034 ismeretlen idegennek, hogy meglátogatta az oldalt( igen számomra az is hatalmas fejlődés, hogy ennyien rákliktelkek az oldalra:)

És most pár információ a történettel kapcsolatban:

A láthatatlan árnyék, mint a történet címe, Crystal - Most úgy ölelj

c. számából ered. * Árnyékok nélkül mit ér a fény?*

A történetet 20011.február 17.-én kezdtem el írni( pontosítva három óra harmincnyolc perckor). A történetet 2011.augusztus 19.-én fejezetem be ( két óra ötven perckor.)

A történet összesen 100 oldalasra sikeredett( nem ennyire terveztem), 43405 szavas lett, 4349 sorral. :)

A legtöbb véleményt a 23.fejezethez kaptam( ami lehet változik lehet nem),

Az utolsó fejezetet hat órán keresztül írtam( plusz kettő az előző napból), és legalább háromszor újrakezdtem.

Az utolsó fejezet címe egyezik a történet címének "forrásával", így akartam kifejezni, hogy ami régen valami újnak indult, az most természetesként zárult le.

Tervezek erre az oldalra egy másik történetet is, ami kapcsolódik az általam kialakított világhoz, de ez már nem Loráról és Drake-ről fog szólni ( de természetesen ők is szerepet kapnak benne).

Mérhetetlenül köszönöm mindenkinek aki valaha olvasott/ tervezi, hogy olvasni fog, aki bízott/bízik bennem és szereti a történeteimet, írásaimat. Hihetetlenül örülök, hogy vagytok nekem, és lehet egy csomóan tök hülyének néznek, hisz hogy szerethetek olyan embereket akiket nem ismerek( tisztelet a kivételnek:), de ezt érzem. Szeretlek titeket mert elviselitek a történetem, engem, a dumálásaim! Remélem azzal, hogy ennek a történetnek vége, nem vesztelek el titeket, hisz hamarosan jelentkezni fogok egy új történettel, amit reméljük szívesen olvastok majd!

Szeretlek titeket:

Clary

23.fejezet - Angyalkönnyek

Sziasztok!

Először is, köszönöm szépen az előző fejezethez írt két komit.:)

Kicsit rosszul esett, hogy ennyi rendszeres olvasó mellett csak két komit kapok( plusz egy vélemény a nővéremtől), de nem tudok mit tenni...komi határt nem fogok szabni, hiszen már felesleges lenne, de tényleg jól esne, ha leírnátok a véleményeteket(még akkor is, ha a hibáimról lenne szó).

El sem hiszem, hogy már itt tartunk. Tudom, hogy három ember ( ennyi biztos) legszívesebben leszedné a fejem, amiért itt tartok:)

Ugyanis elérkeztünk az UTOLSÓ ELŐTTI FEJEZETHEZ!!! ( ezt muszáj volt naggyal írnom ×)

Rengeteg dologra magyarázatot kapunk, de a legtöbb csak az utolsó fejezetben fog kiderülni. A fejezet 3122 szó lett, hat oldallal, és nagyon merem remélni, hogy tetszeni fog nektek, de még inkább azt, hogy nem haragudtok meg rám, egy bizonyos valaki miatt. :))

Nem is beszélek többet, csak jó olvasást a fejezethez!

puszi, Clary

23.fejezet - Angyalkönnyek

Minden egy másodperc alatt történt. Csak az ezüst penge megvillanó élét lehetett látni, ahogy a napsugarak végigtáncolnak rajta, majd már le is csapott áldozatára. Ryker összerogyott a földön, kezét a szívéhez emelte, s figyelte, ahogy kezét pillanatok alatt beteríti a vére. A sajátja. Nem fájt. Inkább olyan volt, mintha csak egy tűszúrást érzett volna, aztán vége lett. Talán jobban fájt volna, ha nem lett volna sokkos állapotban. Talán pont azért vesztette ilyen hamar el az életét, mert a sokkon túl, a hatalmas fájdalom – a vérveszteség mellett –megölte őt. A többiek szoborként megdermedve bámulták a férfi földre rogyó testét, s a körülötte összegyűlt vértócsát. Senki nem mozdult, úgy tűnt, mindenki arra vár, mit lép a másik.

Lora tekintete Ryker-ről Cirius-ra vándorolt, aki fájdalmas arccal nézte az előtte fekvő halott lovagot. S bármennyire is hálás volt a férfinak, hogy megmentette az életét, egyben borzalmas kín marcangolta belülről, hisz Cirius miatta volt kénytelen megölni egy társát. Pár pillanatig arra gondolt, inkább halt volna meg ő, nem pedig Ryker, ha ezzel eltörölhetné a Cirius tekintetében lévő bűntudatot. Mintha csak éber álomból ébredtek volna mindannyian, a következő pillanatban Chyntia felsikoltott, és Cirius-ra vetette magát. Drake, ahelyett, hogy tanítójának segített volna leszerelni a hisztérikus Chyntiát, megfordult, és egyenesen feléjük indult.

Aurora el is felejtette, hogy még mindig Robert tartja fogságban, s csak most érezte meg a nyakáról leszivárgó vért, amely a ruhájára csordogált. Nem érezte a fájdalmat, próbált nem a kést szorongató Robert-re gondolni. A következő pillanatban eszébe jutott, hogy talán működik az ereje, így elsuttogta a latin szavakat. Úgy tűnt, Ryker halálával a kastély köré vont mágia is kihunyt, hiszen Robert keze erőtlenül hullott le róla. A lány épp, hogy csak elhajolt, a fiú karjai közül, majd már csak hallotta, ahogy a fal megreccsen, ahogy nekirepül. Robert-re pillantott, aki eszméletlenül terült el a fal tövében. Arca olyan nyugodtnak tűnt, mintha éppen csak aludni tért volna, nem pedig kiütötték volna. Pont ő!

Hallotta a háta mögött a léptek zaját, de esze ágában sem volt megfordulni. Még így, a harc közepén sem volt annyi bátorsága, hogy Drake szemébe nézzen. Akkor már inkább egy csapat lelketlen! Érezte, ahogy a fiú a vállára teszi a kezét, s tudta, hogy szembe akarja fordítani magával, de ahogy Wess, Belle-lel az oldalán beszaladt a terembe, a fiú keze lehullott róla. Wess arcán egy kis vágásból szivárgott a vér, ellenben a vörös hajú őrzőlánynak úgy tűnt, pár karcoláson kívül semmi baja. Mindketten kapkodták a levegőt, s úgy nyelték magukba, mint ha hetek óta nem lélegeztek volna.

Az időközben sikeresen kiszabadult Cirius – aki nyílván valahogy elkábította Chyntiát, hiszen ő is a földön feküdt eszméletlenül – is feléjük fordult töprengő arccal. Wess kétségbeesett pillantást vetett vezetőjére, majd Drake-re kapta tekintetét, mintha csak ellenőrizni akarná bátyja rendben van-e. Lora akaratlanul az ajtó felé lépett egyet, mintha csak megérezte volna, hogy valami baj történt.

-          Harry – nyögte ijedten végül Belle.

Lorának több se kellett, mint egy őrült szaladni kezdett az ajtó felé, ki a hatalmas előtérbe, majd le a lépcsőn, hogy aztán az erdő első fái közé vesse magát. Nem tudta honnan, de érezte, hogy nagybátyja valahol itt lesz, s úgy tűnt az érzékei nem csaltak, hiszen ott volt az egyik fa tövében. Félig feküdt, félig ült, szemét félig lehunyva tartotta. Lora egy pillanatra megállt. Szíven ütötte a látvány, hogy a királyból mintha az élet is kiszállt volna a szeme előtt. Már-már látni vélte, ahogy lelkének apró darabjai kiszállnak a férfiból. Fay ott térdelt a férfi mellett, s próbálta meggyógyítani, de Lora egyszerűen tudta, hogy nem fog menni.

A könnyek némán törtek utat maguknak a lány arcán, aki időközben letérdelt keresztapja mellé, s hideg kezét a sajátjai közé fogta. Apró puszikat lehelt a férfi kezére, miközben csendben sírt. Úgy tűnt, mintha így akarna bocsánatot kérni minden elkövetett bűnéért, minden átvirrasztott éjszakáért, amit ő okozott a férfinak, minden aggódásáért, s minden öröméért, vagy éppen bánatáért. A férfi Lora felé fordult, s bágyadtan rámosolygott.

-          Aurora – suttogta halkan. A hercegnőnek közelebb kellett hajolnia hozzá, ha minden szavát hallani akarta. – Annyira büszke vagyok rád. – mondandója közben kapkodni kezdte a levegőt. Látszott rajta, mennyire megerőlteti magát, ha beszélni akar.

-          Ssst! – csitította a lány, s pár véres hajtincset kisepert a férfi szeméből. A mellkasán tátongó sebre nézett, ami egyre véresebb lett. – Nem szabad megerőltetned magad! Majd ha meggyógyultál elmondod, amit szeretnél – mosolygott a lány, de még ő maga sem hitte el, amit mondott. Harry hálásan rámosolygott.

-          Nagyon szeretlek! – mondta a férfi, s fáradtan megemelve karját letörölte a lány könnyeit. – Mindig is a sajátomként szerettelek! Annyira sajnálom, hogy ezt nem mutattam ki – nézett a lányra bocsánatkérően.

-          Ne mondd ezt! – rázta a fejét válaszul a lány. – Tudom, hogy te szeretsz engem a világon a legjobban. Te mindig itt vagy nekem – mondta, s egy fokkal erősebben szorította keresztapja kezét.

-          És mindig itt is leszek – mondta a férfi, s összekulcsolt kezüket a lány szívéhez húzta. Lora bármennyire próbálta visszatartani a könnyeit, azok, mintha saját akaratuk lenne kibuggyantak.

-          Meg fogsz gyógyulni! – mondta a lány, de közben maga sem tudta kit nyugtat. Azt gondolta, talán mindkettejüket.

-          Erős vagy, és bátor. Ezt sose felejtsd el – mondta a férfi, elengedve a füle mellett a lány előző mondatát. – Hatalmas szíved van. Tudom, hogy minden rendben lesz, csak a szívedre kell hallgatnod. – mosolygott tovább erőtlenül. Kezének szorítása gyengült, amitől Lora megijedt, s még szorosabban fogta a király kezét.

-          Ne búcsúzkodj – szipogta a lány erőtlenül. – Meggyógyulsz – ismételte meg újra.

-          Te vagy a királynő – suttogta erőtlenül, majd a következő pillanatban lecsukta a szemét. Keze még hidegebb lett, teste elernyedt a fa tövének árnyékában.

-          Ne! Kérlek, ne csináld ezt velem! Nem hagyhatsz itt! Csak te maradtál nekem! – kiabálta egyre hangosabban, s karjait a halott keresztapja nyaka köré fonva hangos zokogásban tört ki. – Kérlek, kérlek, ne csináld. Ígérem, soha többet nem csinálok semmi olyat, amit te nem akarsz! Kérlek! – könyörgött, miközben ringatni kezdte a férfi ernyedt testét.  Tompán érzékelte, ahogy valaki átöleli a derekát és megpróbálja felhúzni a földről, de ő ott akart maradni keresztapjával a fa tövében. Lassan azonban valaki elhúzta a holttest – a keresztapja, az egyetlen családtagja – mellől.

-          Hagyjatok békén! – kiabálta Lora, s szembefordult azzal, aki elhúzta keresztapja mellől. Fel sem fogta, hogy Drake mit mond neki, szívével még mindig szorosan kapaszkodott keresztapja emlékébe. – Hagyj békén! – kiabálta ismét, s ököllel ütni kezdte Drake mellkasát. A fiú meg sem próbálta megakadályozni benne, továbbra is szorosan tartotta a derekát. – Gyűlöllek! – sikította a lány, s még utoljára mellkason vágta a szőke lovagot. – Gyűlöllek – nyöszörögte, s ismét zokogásban tört ki. Érezte, ahogy Drake ölelése még szorosabb lesz, míg ő maga a fiú köpenyébe kapaszkodott, mintha félt volna, hogy lesüllyed a mélybe, ami a következő pillanatban elnyelte őt.

***

Mint minden nap, most is a sír előtt ült, s miközben a cikornyás betűket nézte a padon ülve, elmesélte milyen napja volt. Egy hónapja már, hogy itt hagyta őt, de egyszerűen nem tud elszakadni tőle. Kicsit furdalta a lelkiismerete, hiszen ennyit még a szülei sírjához sem járt ki, de ezt betudta annak, hogy őket még csak nem is ismerte, míg keresztapja mindig mellette volt.

A mesélés közben elakadt egy pillanatra. Mindennap elmeséli neki, milyen napja volt, hogy halad a Tanáccsal, vagy éppen, hogy mikor lesz a koronázás, és mennyire retteg. Azonban ez mind csak üres fecsegés volt. Sosem mondta el mit érzett akkor, s ez nyomasztotta őt belülről. Hiába volt ott neki Cirius, Fay, Belle, és Wess úgy érezte, egyedül van. Neki már nincs családja. Hosszan kifújta a levegőt, miközben kezében forgatta az egyetlen szál fehér rózsát. Néhány tüske megkarcolta az ujját, amiből most szivárgott a vér. Elhatározta, hogy megteszi. El kell mondani Harry-nek, hogy mit érzett akkor.

1 hónappal ezelőtt…

Nem akart felkelni. Hiába ébren volt, azt akarta, hogy elnyelje őt a sötétség, hogy ne érezhesse ezt a hatalmas fájdalmat. Összeszorított szemhéján keresztül érezte, ahogy fény veszi körül, s a napsugarak a bőrén táncolnak. Nem tudta hol van, s ki hozta ide, de gyűlölte a gondolatot, hogy bárki van mellette, már csak magára számíthat. Lassan férkőzött tudatába a múlt, amitől a fájdalom, s az űr ami eddig benne tombolt, még hatalmasabb lett. Érezte, ahogy végigbizsereg a teste, a hatalmas erőtől, ami benne lakik, s talán csak ez segített neki. Gondolataiban ezer-meg ezer féle kérdések cikáztak, amitől rettenetesen megijedt.

Hirtelen pattantak fel a szemei, de a nagy világosságtól, ami mindent elborított hunyorognia kellett. Szeme lassan hozzászokott a mindent megvilágító fényáradathoz, s szétnézett a szobában. Tudta, hogy ez Fay szobája, tehát nem a kastélyban vannak és nem is a Lordok Házában. Ettől valamilyen szinten megnyugodott, de a szorongás, ami eddig gyomrában volt, a torkába kúszott. Lassan csúsztatta lábait a földre, miközben erőtlenül felállt. Egy egyszerű melegítőalsó, és egy – legalább három számmal nagyobb – póló volt rajta. Haja csapzottan omlott hátára, de jelen pillanatban egyáltalán nem érdekelte őt a fekete tincsek kinézete.

Hangtalanul lépdelt az ajtó felé, miután megbizonyosodott róla, hogy senki nincs rajta kívül a helyiségben. A kilincsért nyúlt, de még hozzá sem ért, mikor az kinyílt előtte. Aurora meglepődve konstatálta, hogy – mivel senki nem állt az ajtó túloldalán – ezt ő tette. Próbaképp felemelte a kezét, s úgy mozdult, mintha a kilincsért nyúlna, hogy bezárja az ajtót. De a keze még el sem érte a hűvös tárgyat, az ajtó máris bezárult előtte.

Jóleső bizsergés járta át, mikor belegondolt, hogy kiteljesedett az ereje. Ez csak azt jelenthette, hogy Drake megnyitotta a köztük lévő szálat, amitől a lány arcán hatalmas mosoly jelent meg. Ám a következő pillanatban a mosoly eltűnt, ahogy meglátta maga előtt keresztapja mosolygós arcát. A könnycseppek a nélkül indultak meg, hogy a lány észrevette volna, de nem is nagyon törődött velük. Szüksége volt most valakire, aki vele van, és megvigasztalja. Gondolatával ismét kivágta az ajtót, ami a nagy lendülettől a falnak ütközött, de most nem törődött vele. Ösztönösen fordult a kis folyosón kifelé, hogy megkeresse a számára legfontosabb embert a világon, hogy az ő ölelő karjaiban sírjai ki magát.

A kis folyosó kihalt volt, de lentről hangok szűrődtek felfelé. A szobák ajtaja tárva nyitva állt, mintha csak így akarták volna a tudtára adni, hogy lent vannak. Miközben a könnyek némán csorogtak az arcán végigsietett a folyosón, hogy lemehessen a nappaliba, hogy láthassa Drake-ket és a többieket, hogy tudja, van, aki mellette áll. Ám még el sem jutott a lépcsőig, mikor megtorpant. A folyosó bal oldalán, közvetlenül a lépcső mellett az ajtó félig be volt hajtva, de még így is be lehetett látni.

Drake kezei Roxy derekát fogták két oldalról, miközben a lány a fiú szőke hajába mélyesztve ujjait húzta közelebb magához. Így álltak, miközben csókolóztak. Aurora úgy érezte, megnyílik alatta a föld, s ezzel párhuzamosan szinte már hallotta, ahogy a repedés a szívén, amit keresztapja halála okozott újabb repedésbe indul, ahogy végigszalad a szívén, s darabokra hullik.  Jobb kezét szája elé kapta, hogy elfojtsa a feltörni készülő zokogását. Alsó ajkát erősen beharapta, hogy a másik kettő meg ne hallja. Érezte szájában a vér fémes ízét, de nem érdekelte. Csak állt ott ledermedve, miközben a csókolózó párost figyelte.

-          Lora! – kiáltott neki Fay a lépcső aljából. Drake és Roxy szétrebbentek, s mindketten a lányra pillantottak. Lora Roxy-t nézte, aki meredten bámulta a hercegnőt. Össze volt zavarodva, nem értette, mi történik körülötte. – Hé! – szólt hozzá Fay lágyan, s kezét lefeszítette a lány arcáról. Aurora lassan barátnőjére nézett.

-          Én... – kezdte, de már nem tudta végigmondani, hisz a mondat további része zokogásba fulladt.

Nem érdekelte már ki látja, és ki nem, nem érdekelte senki és semmi sem. Csak sírt, miközben barátnője nyakába borult, s csendesen azt hajtogatta, hogy bárcsak meghalna már. Fay nyugtatólag a hátát simogatta, mialatt egy gyűlölködő pillantást vetett Roxy-ra, majd Drake-re. Lassan kezdte el visszafelé tolni Aurorát, aki megállás nélkül sírt, és halkan azt mondogatta, keresztapa. Óvatosan ült le barátnőjével az ágyra, s csendben várta, hogy kisírja magát.

Nem tudja mennyi idő telt el, mikor Aurora zokogása halk szipogássá alakult, de nem is érdekelte. Fay Lovegoodnak annyi volt a fontos, hogy barátnője rendben legyen, hisz tudta, hogy most az eddigieknél is nagyobb szüksége lesz rá. Ahogy ránézett barátnőjére tudta, hogy ennek a fájdalomnak közel sincs még vége és nem is lesz soha. Halkan suttogott latinul, amíg Aurora teste el nem ernyedt, s álomtalan álomba nem zuhant. Óvatosan fektette be a paplan alá vigyázva, hogy fel ne keltse őt. Halkan csukta be maga mögött az ajtót, s kifújta a bent tartott levegőt.

Szerette Aurorát, úgy ahogy senki mást nem. Nővérének tekintette, aki ott volt mellette a bajban, aki vigyázott rá, aki megvigasztalta ha kellett. Elképzelni sem tudta nélküle az életét. Talán épp ezért lett végtelenül dühös. Talán ennek a szeretetnek, féltésnek, tiszteletnek az oka volt, hogy olyan hirtelen és nagy hévvel vágtatott le a lépcsőn a nappaliba, ahol a többiek ültek.

-          Tűnj el innen! – kiabált rá Roxy-ra. A többiek értetlenül néztek felváltva a két lányra. Roxy is értetlenül bámulta az előtte álló szőke lányt.

-          Fay – ejtette ki Cirius a lány nevét. – Mi a baj? – kérdezte higgadtan.

-          Ez a liba a baj – mutatott Roxy-ra, majd Drake-hez fordult.

-          Hogy tehettétek ezt fele? Most halt meg a keresztapja és még ezt is képtelenek vagytok megérteni?

-          Fay – ejtette ki Drake lassan a nevét.

-          Ne Fay-jez itt nekem! – csattant fel a lány még dühösebben – Nagyon jól tudod, hogy mit érez, te szemét! Nem kapott már eleget? Mikor akarod már abbahagyni? – kiabálta továbbra is dühösen.

-          Mégis mit kéne abbahagynom? – emelte fel a hangját a szőke lovag ingerülten.

-          Amióta megismerted az érzésein táncolsz jobbra, balra. Én ismerem őt, tudom milyen és te jó ég, nem hiszem el, hogy ennyire megaláztad! Képes vagy a szeme láttára leteperni a volt barátnőd – akibe mellesleg állításod szerint nem vagy szerelmes -, pont előtte, mikor tudod, hogy szeret? Senki nem kötelezett rá, hogy viszont kell szeretned, ez igaz, de arra sem kötelezett senki, hogy itt maradj vele egy házban. Legalább lehetett volna benned annyi, hogy nem esel neki ennek itt – a lány indulatosan bökött Roxy-ra – mindenki szeme láttára! – a szőkeség kapkodta a levegőt.

Annyira belelendült a kiabálásba, a többiek pedig abba, hogy őt hallgassák, hogy senki még csak észre sem vette a lépcső aljában álló Aurorát, aki alig aludt néhány percet. A kiabálásra ébredt, s lejött megnézni mi a baj. Erre ő a baj. Rettentően dühös volt. Elöntötte a méreg, amiért keresztapja elhagyta őt, amiért Drake becsapta, amiért Fay varázslattal próbálta elaltatni, de legfőképpen azért, mert képtelen volt eltitkolni az érzéseit. A düh tombolt benne, ami természetesen megnagyobbodott erejére is kihatott. Az ablakok hirtelen vágódtak ki, a függönyök táncot jártak a feltámadó szélben. Mindenki Aurorára kapta a tekintetét, aki ijedten nézte az ablakokat.

-          Nem akartam – mondta csendesen, Cirius-ra nézve.

-          Semmi baj – mosolyodott el a tanító, amitől Lorának kedve támadt volna sírni. – Jobban vagy?

-          Igen, köszönöm – felelte még mindig ugyanolyan csendesen. Érezte az őt égető szempárokat, ami egyszerre hozta zavarba, és dühítette fel. – Beszélhetnénk? – Cirius válaszul aprót bólintott és elindult az irodája felé. Aurora követte a férfit, de az iroda ajtajában megállt. Fejét oldalra fordította, hogy hallják, amit mondani fog.

-          Ne veszekedjetek. Ami történt megtörtént, ez van – mosolyodott el keserűen. – Már nem számít – suttogta halkan, s biztos volt benne, hogy a többiek nem hallják, amit utoljára mondott.

Cirius irodája egyszerre volt fényűző mégis szerény, tiszteletet parancsoló, mégis barátságos, és végtelenül komor. Aurora imádta a férfi íróasztalát, a meggyötört Marion keserű arcát nézni, hisz úgy érezte, a nő belé lát, még akkor is, ha ez csak egy fából faragott arc volt. Az egykori királynő arca hűen tükrözte saját érzéseit, amiket bármennyire is próbált, nem tudott elnyomni magában.

Cirius csendben figyelte, ahogy a lány lassan letelepszik a kényelmes fotelbe vele szemben. Kezeit babrálta, s látszott rajta, mennyire próbálja visszatartani kikívánkozó könnyeit. A középkorú férfi torka elszorult, ahogy felfedezte a hasonlóságot a hercegnő, és keresztapja között. Mindketten rettentően erősek voltak lelkileg, s ha még volt is valami gondjuk, sosem osztották meg másokkal, inkább saját maguktól akartak megoldani mindent, mintha másnak csak terhére lennének. A férfi lassan emelkedett fel a székből, hogy az asztalt megkerülve karjaiba vonja a lányt. Lora hálásan kapaszkodott a férfibe, mintha az élete függne rajta, miközben pár kósza könnycsepp kicsordult.

-          Ha… ha Drake nem… nem szeret mi-miért ekkora az erőm? – kérdezte akadozva a lány. Cirius elhúzódott tőle, hogy jobban szemügyre vegye a lányt.

-          Gyere, üljünk le, elmesélek valamit – szólt lágyan a férfi, majd leültek a kényelmes kanapéra. Aurora várakozóan nézett rá. – Tudod, ez is a vérvonalatok része. Mint te is tudod, a családokban, ha valaki meghal, az ereje átszáll az egyik közvetlen rokonára.

-          De hát nekem ő a keresztapám volt – felelte meglepődve. – Mi köze ennek ehhez?

-          Harry-nek te voltál az egyetlen élő rokona. Így a halálakor az ereje csak rád szállhatott át. – Cirius szavai hallatán Lorát egyszerre töltötte el keserűség, mérhetetlen szeretet, és hatalmas gyász. Szeretet töltötte el, hiszen úgy érezte, Harry még mindig vele van. Keserűség, hogy rá kellett döbbennie, bármennyire vágyott arra, hogy ne legyen igaz, Drake nem szereti őt. És gyászolt, hiszen két olyan embert vesztett el, aki fontos volt számára.

-          Szóval akkor… kiteljesedett az erőm? – kérdezte óvatosan. Cirius bólintott. – Mi lesz ezután? – kérdezte, s idegességében száját rágcsálta.

-          Harry eldöntötte, mikor azt mondta, te vagy a királynő. Amint betöltöd a tizennyolcat, megkapod a koronát. – furcsa, de az eddigi izgatottság, ami átjárta ahányszor csak belegondolt, hogy egyszer királynő lesz, most félelemmé alakult.

-          Nem leszek jó királynő – nézett ijedten Ciriusra.

-          Te elszel a legjobb királynő – szólalt meg egy lágy hang a hátuk mögül. Aurora megfordult, s egy néhány pillanatig tartó mosolyt mutatott Fay-nek.  A szőkeség bejött, s maga után becsukva az ajtót letelepedett apja, s barátnője mellé.

-          Én… nem szeretnék egyedül abban a hatalmas kastélyban lakni – nyelt Lora, a kezeit nézve. – Esetleg nem… nem költöznétek oda? – kérdezte halkan.

-          Szeretnéd, ha ott laknánk? – kérdezte Cirius egy mosollyal a szája sarkában. – Az azt jelentené, hogy együtt laknál egy csapat rendetlen védővel. Mivel tanító vagyok, a tanítványaimnak is velem kellene jönniük. Így is szeretnéd, hogy menjünk?

-          Igen. A kastély hatalmas, mindenki elfér – mosolygott bátortalanul.

-          Ez az egész tulajdonképpen kérdés, vagy parancs? – Cirius még mindig mosolygott. Lora felemelte fejét, és a férfira nézett. Vele, és lányával az oldalán úgy érezte hazatért. S bár nem teljesen, de az űr egy része eltűnt, ahogy rájuk nézett, hiszen ők mindig ott voltak neki, s tudta, hogy ez így is marad.

-          Parancs. Azt akarom, hogy odaköltözzetek – mosolygott bátortalanul.

-          Ahogy a királynőm óhajtja – hajolt meg Cirius mélyen, kisétálva a szobából.