23.fejezet - Angyalkönnyek

Sziasztok!

Először is, köszönöm szépen az előző fejezethez írt két komit.:)

Kicsit rosszul esett, hogy ennyi rendszeres olvasó mellett csak két komit kapok( plusz egy vélemény a nővéremtől), de nem tudok mit tenni...komi határt nem fogok szabni, hiszen már felesleges lenne, de tényleg jól esne, ha leírnátok a véleményeteket(még akkor is, ha a hibáimról lenne szó).

El sem hiszem, hogy már itt tartunk. Tudom, hogy három ember ( ennyi biztos) legszívesebben leszedné a fejem, amiért itt tartok:)

Ugyanis elérkeztünk az UTOLSÓ ELŐTTI FEJEZETHEZ!!! ( ezt muszáj volt naggyal írnom ×)

Rengeteg dologra magyarázatot kapunk, de a legtöbb csak az utolsó fejezetben fog kiderülni. A fejezet 3122 szó lett, hat oldallal, és nagyon merem remélni, hogy tetszeni fog nektek, de még inkább azt, hogy nem haragudtok meg rám, egy bizonyos valaki miatt. :))

Nem is beszélek többet, csak jó olvasást a fejezethez!

puszi, Clary

23.fejezet - Angyalkönnyek

Minden egy másodperc alatt történt. Csak az ezüst penge megvillanó élét lehetett látni, ahogy a napsugarak végigtáncolnak rajta, majd már le is csapott áldozatára. Ryker összerogyott a földön, kezét a szívéhez emelte, s figyelte, ahogy kezét pillanatok alatt beteríti a vére. A sajátja. Nem fájt. Inkább olyan volt, mintha csak egy tűszúrást érzett volna, aztán vége lett. Talán jobban fájt volna, ha nem lett volna sokkos állapotban. Talán pont azért vesztette ilyen hamar el az életét, mert a sokkon túl, a hatalmas fájdalom – a vérveszteség mellett –megölte őt. A többiek szoborként megdermedve bámulták a férfi földre rogyó testét, s a körülötte összegyűlt vértócsát. Senki nem mozdult, úgy tűnt, mindenki arra vár, mit lép a másik.

Lora tekintete Ryker-ről Cirius-ra vándorolt, aki fájdalmas arccal nézte az előtte fekvő halott lovagot. S bármennyire is hálás volt a férfinak, hogy megmentette az életét, egyben borzalmas kín marcangolta belülről, hisz Cirius miatta volt kénytelen megölni egy társát. Pár pillanatig arra gondolt, inkább halt volna meg ő, nem pedig Ryker, ha ezzel eltörölhetné a Cirius tekintetében lévő bűntudatot. Mintha csak éber álomból ébredtek volna mindannyian, a következő pillanatban Chyntia felsikoltott, és Cirius-ra vetette magát. Drake, ahelyett, hogy tanítójának segített volna leszerelni a hisztérikus Chyntiát, megfordult, és egyenesen feléjük indult.

Aurora el is felejtette, hogy még mindig Robert tartja fogságban, s csak most érezte meg a nyakáról leszivárgó vért, amely a ruhájára csordogált. Nem érezte a fájdalmat, próbált nem a kést szorongató Robert-re gondolni. A következő pillanatban eszébe jutott, hogy talán működik az ereje, így elsuttogta a latin szavakat. Úgy tűnt, Ryker halálával a kastély köré vont mágia is kihunyt, hiszen Robert keze erőtlenül hullott le róla. A lány épp, hogy csak elhajolt, a fiú karjai közül, majd már csak hallotta, ahogy a fal megreccsen, ahogy nekirepül. Robert-re pillantott, aki eszméletlenül terült el a fal tövében. Arca olyan nyugodtnak tűnt, mintha éppen csak aludni tért volna, nem pedig kiütötték volna. Pont ő!

Hallotta a háta mögött a léptek zaját, de esze ágában sem volt megfordulni. Még így, a harc közepén sem volt annyi bátorsága, hogy Drake szemébe nézzen. Akkor már inkább egy csapat lelketlen! Érezte, ahogy a fiú a vállára teszi a kezét, s tudta, hogy szembe akarja fordítani magával, de ahogy Wess, Belle-lel az oldalán beszaladt a terembe, a fiú keze lehullott róla. Wess arcán egy kis vágásból szivárgott a vér, ellenben a vörös hajú őrzőlánynak úgy tűnt, pár karcoláson kívül semmi baja. Mindketten kapkodták a levegőt, s úgy nyelték magukba, mint ha hetek óta nem lélegeztek volna.

Az időközben sikeresen kiszabadult Cirius – aki nyílván valahogy elkábította Chyntiát, hiszen ő is a földön feküdt eszméletlenül – is feléjük fordult töprengő arccal. Wess kétségbeesett pillantást vetett vezetőjére, majd Drake-re kapta tekintetét, mintha csak ellenőrizni akarná bátyja rendben van-e. Lora akaratlanul az ajtó felé lépett egyet, mintha csak megérezte volna, hogy valami baj történt.

-          Harry – nyögte ijedten végül Belle.

Lorának több se kellett, mint egy őrült szaladni kezdett az ajtó felé, ki a hatalmas előtérbe, majd le a lépcsőn, hogy aztán az erdő első fái közé vesse magát. Nem tudta honnan, de érezte, hogy nagybátyja valahol itt lesz, s úgy tűnt az érzékei nem csaltak, hiszen ott volt az egyik fa tövében. Félig feküdt, félig ült, szemét félig lehunyva tartotta. Lora egy pillanatra megállt. Szíven ütötte a látvány, hogy a királyból mintha az élet is kiszállt volna a szeme előtt. Már-már látni vélte, ahogy lelkének apró darabjai kiszállnak a férfiból. Fay ott térdelt a férfi mellett, s próbálta meggyógyítani, de Lora egyszerűen tudta, hogy nem fog menni.

A könnyek némán törtek utat maguknak a lány arcán, aki időközben letérdelt keresztapja mellé, s hideg kezét a sajátjai közé fogta. Apró puszikat lehelt a férfi kezére, miközben csendben sírt. Úgy tűnt, mintha így akarna bocsánatot kérni minden elkövetett bűnéért, minden átvirrasztott éjszakáért, amit ő okozott a férfinak, minden aggódásáért, s minden öröméért, vagy éppen bánatáért. A férfi Lora felé fordult, s bágyadtan rámosolygott.

-          Aurora – suttogta halkan. A hercegnőnek közelebb kellett hajolnia hozzá, ha minden szavát hallani akarta. – Annyira büszke vagyok rád. – mondandója közben kapkodni kezdte a levegőt. Látszott rajta, mennyire megerőlteti magát, ha beszélni akar.

-          Ssst! – csitította a lány, s pár véres hajtincset kisepert a férfi szeméből. A mellkasán tátongó sebre nézett, ami egyre véresebb lett. – Nem szabad megerőltetned magad! Majd ha meggyógyultál elmondod, amit szeretnél – mosolygott a lány, de még ő maga sem hitte el, amit mondott. Harry hálásan rámosolygott.

-          Nagyon szeretlek! – mondta a férfi, s fáradtan megemelve karját letörölte a lány könnyeit. – Mindig is a sajátomként szerettelek! Annyira sajnálom, hogy ezt nem mutattam ki – nézett a lányra bocsánatkérően.

-          Ne mondd ezt! – rázta a fejét válaszul a lány. – Tudom, hogy te szeretsz engem a világon a legjobban. Te mindig itt vagy nekem – mondta, s egy fokkal erősebben szorította keresztapja kezét.

-          És mindig itt is leszek – mondta a férfi, s összekulcsolt kezüket a lány szívéhez húzta. Lora bármennyire próbálta visszatartani a könnyeit, azok, mintha saját akaratuk lenne kibuggyantak.

-          Meg fogsz gyógyulni! – mondta a lány, de közben maga sem tudta kit nyugtat. Azt gondolta, talán mindkettejüket.

-          Erős vagy, és bátor. Ezt sose felejtsd el – mondta a férfi, elengedve a füle mellett a lány előző mondatát. – Hatalmas szíved van. Tudom, hogy minden rendben lesz, csak a szívedre kell hallgatnod. – mosolygott tovább erőtlenül. Kezének szorítása gyengült, amitől Lora megijedt, s még szorosabban fogta a király kezét.

-          Ne búcsúzkodj – szipogta a lány erőtlenül. – Meggyógyulsz – ismételte meg újra.

-          Te vagy a királynő – suttogta erőtlenül, majd a következő pillanatban lecsukta a szemét. Keze még hidegebb lett, teste elernyedt a fa tövének árnyékában.

-          Ne! Kérlek, ne csináld ezt velem! Nem hagyhatsz itt! Csak te maradtál nekem! – kiabálta egyre hangosabban, s karjait a halott keresztapja nyaka köré fonva hangos zokogásban tört ki. – Kérlek, kérlek, ne csináld. Ígérem, soha többet nem csinálok semmi olyat, amit te nem akarsz! Kérlek! – könyörgött, miközben ringatni kezdte a férfi ernyedt testét.  Tompán érzékelte, ahogy valaki átöleli a derekát és megpróbálja felhúzni a földről, de ő ott akart maradni keresztapjával a fa tövében. Lassan azonban valaki elhúzta a holttest – a keresztapja, az egyetlen családtagja – mellől.

-          Hagyjatok békén! – kiabálta Lora, s szembefordult azzal, aki elhúzta keresztapja mellől. Fel sem fogta, hogy Drake mit mond neki, szívével még mindig szorosan kapaszkodott keresztapja emlékébe. – Hagyj békén! – kiabálta ismét, s ököllel ütni kezdte Drake mellkasát. A fiú meg sem próbálta megakadályozni benne, továbbra is szorosan tartotta a derekát. – Gyűlöllek! – sikította a lány, s még utoljára mellkason vágta a szőke lovagot. – Gyűlöllek – nyöszörögte, s ismét zokogásban tört ki. Érezte, ahogy Drake ölelése még szorosabb lesz, míg ő maga a fiú köpenyébe kapaszkodott, mintha félt volna, hogy lesüllyed a mélybe, ami a következő pillanatban elnyelte őt.

***

Mint minden nap, most is a sír előtt ült, s miközben a cikornyás betűket nézte a padon ülve, elmesélte milyen napja volt. Egy hónapja már, hogy itt hagyta őt, de egyszerűen nem tud elszakadni tőle. Kicsit furdalta a lelkiismerete, hiszen ennyit még a szülei sírjához sem járt ki, de ezt betudta annak, hogy őket még csak nem is ismerte, míg keresztapja mindig mellette volt.

A mesélés közben elakadt egy pillanatra. Mindennap elmeséli neki, milyen napja volt, hogy halad a Tanáccsal, vagy éppen, hogy mikor lesz a koronázás, és mennyire retteg. Azonban ez mind csak üres fecsegés volt. Sosem mondta el mit érzett akkor, s ez nyomasztotta őt belülről. Hiába volt ott neki Cirius, Fay, Belle, és Wess úgy érezte, egyedül van. Neki már nincs családja. Hosszan kifújta a levegőt, miközben kezében forgatta az egyetlen szál fehér rózsát. Néhány tüske megkarcolta az ujját, amiből most szivárgott a vér. Elhatározta, hogy megteszi. El kell mondani Harry-nek, hogy mit érzett akkor.

1 hónappal ezelőtt…

Nem akart felkelni. Hiába ébren volt, azt akarta, hogy elnyelje őt a sötétség, hogy ne érezhesse ezt a hatalmas fájdalmat. Összeszorított szemhéján keresztül érezte, ahogy fény veszi körül, s a napsugarak a bőrén táncolnak. Nem tudta hol van, s ki hozta ide, de gyűlölte a gondolatot, hogy bárki van mellette, már csak magára számíthat. Lassan férkőzött tudatába a múlt, amitől a fájdalom, s az űr ami eddig benne tombolt, még hatalmasabb lett. Érezte, ahogy végigbizsereg a teste, a hatalmas erőtől, ami benne lakik, s talán csak ez segített neki. Gondolataiban ezer-meg ezer féle kérdések cikáztak, amitől rettenetesen megijedt.

Hirtelen pattantak fel a szemei, de a nagy világosságtól, ami mindent elborított hunyorognia kellett. Szeme lassan hozzászokott a mindent megvilágító fényáradathoz, s szétnézett a szobában. Tudta, hogy ez Fay szobája, tehát nem a kastélyban vannak és nem is a Lordok Házában. Ettől valamilyen szinten megnyugodott, de a szorongás, ami eddig gyomrában volt, a torkába kúszott. Lassan csúsztatta lábait a földre, miközben erőtlenül felállt. Egy egyszerű melegítőalsó, és egy – legalább három számmal nagyobb – póló volt rajta. Haja csapzottan omlott hátára, de jelen pillanatban egyáltalán nem érdekelte őt a fekete tincsek kinézete.

Hangtalanul lépdelt az ajtó felé, miután megbizonyosodott róla, hogy senki nincs rajta kívül a helyiségben. A kilincsért nyúlt, de még hozzá sem ért, mikor az kinyílt előtte. Aurora meglepődve konstatálta, hogy – mivel senki nem állt az ajtó túloldalán – ezt ő tette. Próbaképp felemelte a kezét, s úgy mozdult, mintha a kilincsért nyúlna, hogy bezárja az ajtót. De a keze még el sem érte a hűvös tárgyat, az ajtó máris bezárult előtte.

Jóleső bizsergés járta át, mikor belegondolt, hogy kiteljesedett az ereje. Ez csak azt jelenthette, hogy Drake megnyitotta a köztük lévő szálat, amitől a lány arcán hatalmas mosoly jelent meg. Ám a következő pillanatban a mosoly eltűnt, ahogy meglátta maga előtt keresztapja mosolygós arcát. A könnycseppek a nélkül indultak meg, hogy a lány észrevette volna, de nem is nagyon törődött velük. Szüksége volt most valakire, aki vele van, és megvigasztalja. Gondolatával ismét kivágta az ajtót, ami a nagy lendülettől a falnak ütközött, de most nem törődött vele. Ösztönösen fordult a kis folyosón kifelé, hogy megkeresse a számára legfontosabb embert a világon, hogy az ő ölelő karjaiban sírjai ki magát.

A kis folyosó kihalt volt, de lentről hangok szűrődtek felfelé. A szobák ajtaja tárva nyitva állt, mintha csak így akarták volna a tudtára adni, hogy lent vannak. Miközben a könnyek némán csorogtak az arcán végigsietett a folyosón, hogy lemehessen a nappaliba, hogy láthassa Drake-ket és a többieket, hogy tudja, van, aki mellette áll. Ám még el sem jutott a lépcsőig, mikor megtorpant. A folyosó bal oldalán, közvetlenül a lépcső mellett az ajtó félig be volt hajtva, de még így is be lehetett látni.

Drake kezei Roxy derekát fogták két oldalról, miközben a lány a fiú szőke hajába mélyesztve ujjait húzta közelebb magához. Így álltak, miközben csókolóztak. Aurora úgy érezte, megnyílik alatta a föld, s ezzel párhuzamosan szinte már hallotta, ahogy a repedés a szívén, amit keresztapja halála okozott újabb repedésbe indul, ahogy végigszalad a szívén, s darabokra hullik.  Jobb kezét szája elé kapta, hogy elfojtsa a feltörni készülő zokogását. Alsó ajkát erősen beharapta, hogy a másik kettő meg ne hallja. Érezte szájában a vér fémes ízét, de nem érdekelte. Csak állt ott ledermedve, miközben a csókolózó párost figyelte.

-          Lora! – kiáltott neki Fay a lépcső aljából. Drake és Roxy szétrebbentek, s mindketten a lányra pillantottak. Lora Roxy-t nézte, aki meredten bámulta a hercegnőt. Össze volt zavarodva, nem értette, mi történik körülötte. – Hé! – szólt hozzá Fay lágyan, s kezét lefeszítette a lány arcáról. Aurora lassan barátnőjére nézett.

-          Én... – kezdte, de már nem tudta végigmondani, hisz a mondat további része zokogásba fulladt.

Nem érdekelte már ki látja, és ki nem, nem érdekelte senki és semmi sem. Csak sírt, miközben barátnője nyakába borult, s csendesen azt hajtogatta, hogy bárcsak meghalna már. Fay nyugtatólag a hátát simogatta, mialatt egy gyűlölködő pillantást vetett Roxy-ra, majd Drake-re. Lassan kezdte el visszafelé tolni Aurorát, aki megállás nélkül sírt, és halkan azt mondogatta, keresztapa. Óvatosan ült le barátnőjével az ágyra, s csendben várta, hogy kisírja magát.

Nem tudja mennyi idő telt el, mikor Aurora zokogása halk szipogássá alakult, de nem is érdekelte. Fay Lovegoodnak annyi volt a fontos, hogy barátnője rendben legyen, hisz tudta, hogy most az eddigieknél is nagyobb szüksége lesz rá. Ahogy ránézett barátnőjére tudta, hogy ennek a fájdalomnak közel sincs még vége és nem is lesz soha. Halkan suttogott latinul, amíg Aurora teste el nem ernyedt, s álomtalan álomba nem zuhant. Óvatosan fektette be a paplan alá vigyázva, hogy fel ne keltse őt. Halkan csukta be maga mögött az ajtót, s kifújta a bent tartott levegőt.

Szerette Aurorát, úgy ahogy senki mást nem. Nővérének tekintette, aki ott volt mellette a bajban, aki vigyázott rá, aki megvigasztalta ha kellett. Elképzelni sem tudta nélküle az életét. Talán épp ezért lett végtelenül dühös. Talán ennek a szeretetnek, féltésnek, tiszteletnek az oka volt, hogy olyan hirtelen és nagy hévvel vágtatott le a lépcsőn a nappaliba, ahol a többiek ültek.

-          Tűnj el innen! – kiabált rá Roxy-ra. A többiek értetlenül néztek felváltva a két lányra. Roxy is értetlenül bámulta az előtte álló szőke lányt.

-          Fay – ejtette ki Cirius a lány nevét. – Mi a baj? – kérdezte higgadtan.

-          Ez a liba a baj – mutatott Roxy-ra, majd Drake-hez fordult.

-          Hogy tehettétek ezt fele? Most halt meg a keresztapja és még ezt is képtelenek vagytok megérteni?

-          Fay – ejtette ki Drake lassan a nevét.

-          Ne Fay-jez itt nekem! – csattant fel a lány még dühösebben – Nagyon jól tudod, hogy mit érez, te szemét! Nem kapott már eleget? Mikor akarod már abbahagyni? – kiabálta továbbra is dühösen.

-          Mégis mit kéne abbahagynom? – emelte fel a hangját a szőke lovag ingerülten.

-          Amióta megismerted az érzésein táncolsz jobbra, balra. Én ismerem őt, tudom milyen és te jó ég, nem hiszem el, hogy ennyire megaláztad! Képes vagy a szeme láttára leteperni a volt barátnőd – akibe mellesleg állításod szerint nem vagy szerelmes -, pont előtte, mikor tudod, hogy szeret? Senki nem kötelezett rá, hogy viszont kell szeretned, ez igaz, de arra sem kötelezett senki, hogy itt maradj vele egy házban. Legalább lehetett volna benned annyi, hogy nem esel neki ennek itt – a lány indulatosan bökött Roxy-ra – mindenki szeme láttára! – a szőkeség kapkodta a levegőt.

Annyira belelendült a kiabálásba, a többiek pedig abba, hogy őt hallgassák, hogy senki még csak észre sem vette a lépcső aljában álló Aurorát, aki alig aludt néhány percet. A kiabálásra ébredt, s lejött megnézni mi a baj. Erre ő a baj. Rettentően dühös volt. Elöntötte a méreg, amiért keresztapja elhagyta őt, amiért Drake becsapta, amiért Fay varázslattal próbálta elaltatni, de legfőképpen azért, mert képtelen volt eltitkolni az érzéseit. A düh tombolt benne, ami természetesen megnagyobbodott erejére is kihatott. Az ablakok hirtelen vágódtak ki, a függönyök táncot jártak a feltámadó szélben. Mindenki Aurorára kapta a tekintetét, aki ijedten nézte az ablakokat.

-          Nem akartam – mondta csendesen, Cirius-ra nézve.

-          Semmi baj – mosolyodott el a tanító, amitől Lorának kedve támadt volna sírni. – Jobban vagy?

-          Igen, köszönöm – felelte még mindig ugyanolyan csendesen. Érezte az őt égető szempárokat, ami egyszerre hozta zavarba, és dühítette fel. – Beszélhetnénk? – Cirius válaszul aprót bólintott és elindult az irodája felé. Aurora követte a férfit, de az iroda ajtajában megállt. Fejét oldalra fordította, hogy hallják, amit mondani fog.

-          Ne veszekedjetek. Ami történt megtörtént, ez van – mosolyodott el keserűen. – Már nem számít – suttogta halkan, s biztos volt benne, hogy a többiek nem hallják, amit utoljára mondott.

Cirius irodája egyszerre volt fényűző mégis szerény, tiszteletet parancsoló, mégis barátságos, és végtelenül komor. Aurora imádta a férfi íróasztalát, a meggyötört Marion keserű arcát nézni, hisz úgy érezte, a nő belé lát, még akkor is, ha ez csak egy fából faragott arc volt. Az egykori királynő arca hűen tükrözte saját érzéseit, amiket bármennyire is próbált, nem tudott elnyomni magában.

Cirius csendben figyelte, ahogy a lány lassan letelepszik a kényelmes fotelbe vele szemben. Kezeit babrálta, s látszott rajta, mennyire próbálja visszatartani kikívánkozó könnyeit. A középkorú férfi torka elszorult, ahogy felfedezte a hasonlóságot a hercegnő, és keresztapja között. Mindketten rettentően erősek voltak lelkileg, s ha még volt is valami gondjuk, sosem osztották meg másokkal, inkább saját maguktól akartak megoldani mindent, mintha másnak csak terhére lennének. A férfi lassan emelkedett fel a székből, hogy az asztalt megkerülve karjaiba vonja a lányt. Lora hálásan kapaszkodott a férfibe, mintha az élete függne rajta, miközben pár kósza könnycsepp kicsordult.

-          Ha… ha Drake nem… nem szeret mi-miért ekkora az erőm? – kérdezte akadozva a lány. Cirius elhúzódott tőle, hogy jobban szemügyre vegye a lányt.

-          Gyere, üljünk le, elmesélek valamit – szólt lágyan a férfi, majd leültek a kényelmes kanapéra. Aurora várakozóan nézett rá. – Tudod, ez is a vérvonalatok része. Mint te is tudod, a családokban, ha valaki meghal, az ereje átszáll az egyik közvetlen rokonára.

-          De hát nekem ő a keresztapám volt – felelte meglepődve. – Mi köze ennek ehhez?

-          Harry-nek te voltál az egyetlen élő rokona. Így a halálakor az ereje csak rád szállhatott át. – Cirius szavai hallatán Lorát egyszerre töltötte el keserűség, mérhetetlen szeretet, és hatalmas gyász. Szeretet töltötte el, hiszen úgy érezte, Harry még mindig vele van. Keserűség, hogy rá kellett döbbennie, bármennyire vágyott arra, hogy ne legyen igaz, Drake nem szereti őt. És gyászolt, hiszen két olyan embert vesztett el, aki fontos volt számára.

-          Szóval akkor… kiteljesedett az erőm? – kérdezte óvatosan. Cirius bólintott. – Mi lesz ezután? – kérdezte, s idegességében száját rágcsálta.

-          Harry eldöntötte, mikor azt mondta, te vagy a királynő. Amint betöltöd a tizennyolcat, megkapod a koronát. – furcsa, de az eddigi izgatottság, ami átjárta ahányszor csak belegondolt, hogy egyszer királynő lesz, most félelemmé alakult.

-          Nem leszek jó királynő – nézett ijedten Ciriusra.

-          Te elszel a legjobb királynő – szólalt meg egy lágy hang a hátuk mögül. Aurora megfordult, s egy néhány pillanatig tartó mosolyt mutatott Fay-nek.  A szőkeség bejött, s maga után becsukva az ajtót letelepedett apja, s barátnője mellé.

-          Én… nem szeretnék egyedül abban a hatalmas kastélyban lakni – nyelt Lora, a kezeit nézve. – Esetleg nem… nem költöznétek oda? – kérdezte halkan.

-          Szeretnéd, ha ott laknánk? – kérdezte Cirius egy mosollyal a szája sarkában. – Az azt jelentené, hogy együtt laknál egy csapat rendetlen védővel. Mivel tanító vagyok, a tanítványaimnak is velem kellene jönniük. Így is szeretnéd, hogy menjünk?

-          Igen. A kastély hatalmas, mindenki elfér – mosolygott bátortalanul.

-          Ez az egész tulajdonképpen kérdés, vagy parancs? – Cirius még mindig mosolygott. Lora felemelte fejét, és a férfira nézett. Vele, és lányával az oldalán úgy érezte hazatért. S bár nem teljesen, de az űr egy része eltűnt, ahogy rájuk nézett, hiszen ők mindig ott voltak neki, s tudta, hogy ez így is marad.

-          Parancs. Azt akarom, hogy odaköltözzetek – mosolygott bátortalanul.

-          Ahogy a királynőm óhajtja – hajolt meg Cirius mélyen, kisétálva a szobából.