1. fejezet - Múlt és Jelen

A kislány nevetve futkározott körös- körül a puha fűben. Nem félt, hogy bármikor eleshet, és piszkos lehet a ruhája. Miért törődött volna ilyenekkel? Hisz még pici volt. Harry a dolgozószoba hatalmas üvegablakain nézte a kislányt. Hihetetlen, hogy már 8 éves- gondolta, s eszébe jutott, mikor megtudta, az öccse meghalt – Rorinak már csak ő maradt.

Aznap, mikor Harry saját maga is megtudta, mi történt öccsével, mérhetetlen fájdalom telepedett a szívére. Leírni is nehéz, milyen ürességet érzett a szívében. Tudta, hogy erősnek kell lennie, hisz Rorinak, már csak ő maradt. A gyászt kiseperte a gondolati közül, s arra gondolt. –Öccse már a szüleivel együtt jó helyen van. Aurora sírva szaladt be aznap délután a dolgozó szobájába. Az ég feketéllett a vihartól, a villámok türelmetlenül cikáztak át az égbolton. Anara népe tudta: a király nem él. A kislány megállt keresztapja foteljának a lábánál, s a fotel lábába kapaszkodva nézett fel csillogó szemével.

-          Keresztapa félek! – a kislány két apró kezét Harry felé emelte, aki az ölébe ültette a gyereket. Nem szóltak egymáshoz, Harry a gondolataiba révedt, míg Aurora, nem mert megszólalni. – Apa mikor jön vissza? – kérdezte végül a kislány. Harry nem volt rá felkészülve, hogy ilyen hamar beszélnie kelljen erről Aurorával. Remélte, hogy lesz még ideje felkészülnie. De hát fel lehetett erre készülni úgy igazából?

-          Kicsim apa már nem jön vissza. – Harry látta a kislány arcán az értetlenséget. Bárcsak el tudta volna mondani úgy Aurorának az igazat, hogy megértse.  Ehelyett a kislány fekete haját simogatta, s várta, hogy a kislány tovább kérdezősködjön. De nem tette.

*      *        *       *

-          Aurora Knight! – a lány óvatosan lépett be keresztapja dolgozószobájába. Hallotta a férfi hangjában a bosszút, de tudta, keresztapja igazából nem haragszik rá. Felhúzta sárga selyemruhájának alját, hisz az anyag túl hosszú volt, s nem szeretett volna rá lépni. Kihúzta magát, úgy ment be a dolgozószobába keresztapja elé.

-          Mit szeretnél Harry bácsi? – Rori kihasználta kislányos mosolyát, hisz tudta, ettől megenyhül keresztapja szíve. És igaza is volt. Harryt a lány mosolya mindig öccsére, Gabrielre emlékeztette, mikor rossz fát tett a tűzre. Aurora ezt a mosolyt apjától örökölte, se mi tagadás, megtanulta, mikor használja.

-          Kisasszony tudod, hogy nem szeretem, mikor Fayel kiszöktök az éjszaka közepén egy szó nélkül. Tudod, hogy nem vagy biztonságban. Ideje lenne már felnőnöd hercegnő! – szidta meg a férfi keresztlányát. Nem hibáztatta Aurorát.  Egész nap bezárva lenni a kastély falai között egy tininek tényleg elég unalmas lehet. De a lánynak meg kellett értenie, hogy az ő érdeke, hogy ne szökjön ki folyamatosan.

-          Tudod jól, hogy hova mentem. – Aurora számtalanszor összeveszett ezen keresztapjával, aki kifejezetten gyűlölte, ha a lány Helénébe ment. Számtalanszor próbálták elmagyarázni a másiknak a miérteket – ennek a vége persze veszekedés lett.

-          Aurora! – keresztapja kezdett komolyan mérges lenni. Tényleg nem érti mennyire fontos, hogy ő biztonságban legyen? Ő volt Anara trónjának jogos tulajdonosa, s a nép irányítója. Ez nagy felelősséggel járt, s félt, hogy Aurora összeroppan ennek súlya alatt.

-          Hogy várod, hogy irányítsak bárkit is, mikor itt kell lennem bezárva a kastélyba? Hogy várod, hogy a háborúról beszéljek, a harcosokat bátorítsam anélkül, hogy tudnám milyen az, ha harcolok?

 Aurora mindig is jól bánt a szavakkal, ezt anyjától Marienne-től örökölte. Harry tudta, hogy Aurora ügyes, nagyhatalmú boszorkány, de mindez Helenében mit sem ér.  Helenében, a lelketlenek városban a varázserő veszített hatalmából, csak nagyon minimális varázslatokat tudtak végrehajtani ott.  S, bár Aurora remekül bánt az íjjal, s harcosnak sem lenne utolsó, természetes, hogy féltette őt.

-          Mit csináljak, hogy ne menj Helenébe? – Aurorának válaszolnia sem kellett, Harry kiolvasta szeméből a választ. – Nem tudja lebeszélni. Harry épeszű megoldást keresett, amit kis idő múltán meg is talált. – Rendben. Megengedem, hogy elmenj Helenébe – Aurora egyből felvidult, nem is sejtette, hogy lesz tovább. – de ne menj egyedül. Vigyél magaddal egy tapasztaltabb harcost, aki vigyáz rád. – Aurora a fejét rázta.

-          Nem érted! Nem harcolni megyek! – mondta őszintén Aurora. – Ki akarom deríteni mi igaz a pletykából. Segíteni akarok, ahogy csak tudok. Meg tudom védeni magam! – Aurora kifakadása nem érte váratlanul Harryt.

Fay-t annál inkább, hogy barátnője nélküle menne el Helénébe. Fay hatalmas mahagóni faajtó másik oldalán kukucskált egy kis résen. Tudta, hogy nem illik hallgatózni, de úgy érezte, ez most létfontosságú dolog. Nem értette, Aurorának miért ilyen fontosak a Helénébe tett kiruccanásai. Talán titkol valamit? Fay kisétált a palotából, le a márványlépcsőkből álló hosszú soron, majd felpattant fehér lovára. Beszélnie kellett Ciriussal.

         *      *         *         *

Aurora magára kapta éjfekete ruháját, fekete lapos talpú csizmáját, magára vette íját, majd köpenyét a karjára téve kiszaladt a kastélyból, egyenesen az istállóba. Villám már várt rá. Aurora éjfekete lovát azért pont Villámnak hívta, mert mikor először meglátta annyira rettegett tőle, mint a villámoktól. Ahogy a ló nőtt, úgy nőtt vele Rori is. Persze számottevő különbség van köztük. Aurora felnyergelte lovát, magára húzta köpenyét, majd miután a csuklya a fejére került, elindult a lelkek tavához.

Tudom, hogy rövid lett, de ígérem a következő fejezet hosszabb lesz!:)

Remélem tetszett, és kapok néhány hozzászólást.

puszii: Klarii