Halálra Ítélve - 4. fejezet

Sziasztok!
Meghoztam a következő fejezetet, ami remélem mindenkinek tetszeni fog!
Itt már kiderül pár dolog Camről, de a lényeg még hátrébb van! Ez után a fejezet után kicsit beindulnak majd az események, de remélem türelmesek vagytok és kivárjátok a folytatást!
Jó olvasást és várom a véleményeket!
puszi, Clary

4. fejezet - "Elhiszed a hazugságokat, így végül megtanulod, hogy magadon kívül senkiben se bízz."

A vámpírok száz éves korig gyereknek számítottak, onnantól kezdve nézte őket valamibe a társadalmuk. Mivel az újszülöttek közül sokakat elragadott a vérszomj, az őrzők meggyilkolták őket. Mélységesen tisztelték azt, aki több száz évig kibírja gyilkolás nélkül. Mivel a vérszomjas vámpírokat megölték, többségük gyűlölte az őrzőket, ezek mellett megvetették a tündéreket, hiszen azok nem engedték be őket otthonukba. Gideon semmiféle késztetést nem érzett, hogy kitekerje egy őrző nyakát, egészen mostanáig. Háromszáz éves volt, ami igen tekintélyparancsolónak számított volna, ha nem veti meg saját fajtája, amiért egy tündérlányt nevelt fel. Persze Gideonnak meg voltak a barátai és érdekesnek mondható kapcsolatai is, de mivel kirekesztett volt, nem is nagyon érdekelte őt saját fajtájának véleménye. Tökéletesen jól megélt Cammel, az örökös bajba kerülővel, aki, mint a jelek szerint látszik, csak úgy vonzza magához a bajt.

-          Még egyszer – sóhajtott fel fáradtan a lány, mikor meglátta nevelőapja agyarait. Tudta jól, hogy máskor nem vág ilyen dühös fejet és szalad oda az első szembejövő emberhez, hogy Hé, látod a szemfogam mekkora?,  de ez most egy egészen más helyzet volt. – Nem bántottak. És Sabira szerelmére, visszahúznád a szemfogad? – bökött idegesen nevelőapja felé. A férfi vészjóslóan felhúzta szemöldökét, mintha ki akarná oktatni a lányt, de a kis társaság úgy gondolta, erre sem ideje, sem türelme.

-          Nézze - szólt Dylan rekedtes hangon. – Nem fogjuk bántani a lányát. Nem azért vagyunk itt, hogy megöljük, vagy elhurcoljuk azokhoz, akik megölik majd. A boszorkányok királynője küldött, hogy segítsünk Camnek kideríteni ki a valódi gyilkos.

-          Miért neki kéne kiderítenie ki a gyilkos? Azt hittem ez a lovagok dolga – mondta pimaszul a vámpír.

-          A Tanács már így is el akarta ítélni Camille-t. A királynőnek döntő szava van, de csak akkor, ha a szavazatok mindkét oldalon megegyeznek. Már az is csoda volt, hogy Lora ki tudta harcolni, hogy Cam rátalálhasson a gyilkosra.

-          Szóval ő végzi el a Tanács helyett a piszkos munkát. Világos. – pimaszkodott továbbra is a vámpír, amiből a szobában jelenlévők közül kivétel nélkül elege lett.

-          Nézd Gideon – mondta Cam átvéve a szót. Nem tudta miért, de rettenetesen feszélyezte őt Dylan jelenléte, ahogy kihívóan néz rá minden második pillanatban. Jobbnak látta nem kihozni nevelőapját a sodrából és távol tartani tőle a fiatal férfit. – Érthető, hogy a Tanács rám gyanakszik. Megvolt az indítékom és valaki ténylegesen rám akarja kenni. Tudtuk, hogy ez lesz – halkította le a hangját, nem törődve a három idegennel, aki a szobában tartózkodott. – Tudod mennyire féltem tőle, hogy egyszer eljönnek és megölnek. De kaptam egy lehetőséget, hogy bebizonyítsam, hogy nem az vagyok, akinek gondolnak. Tudod, hogy ez milyen fontos nekem.

-          Nem bízom benne – mondta gőgösen Gideon, és Dylanre pillantott.

-          Nem is kell. Bennem bízz, oké? – Az idős vámpír pár pillanatig mérlegelte nevelt lánya szavait, s csak aztán szólalt meg.

-          Legyen. De rajtatok tartom a szemem. – pillantott a három, házába betolakodó egyén felé.

***

-          Nem értem mi közöm nekem ehhez – dőlt hátra a fiatal férfi a dolgozószoba egyik kényelmes karosszékében. A szeme ide-oda járkált a helyiségben. Mivel eddig sosem járt még a palota falain belül lenyűgözte annak bájos egyszerűsége, finom vonalai, eleganciája. Elképzelte milyen színekben játszhatnak a falak, ha ünnepség van és a varázslat körbejárja az egész helyet. Még így, csak elképzelve is gyönyörűnek gondolta, hát még ha tényleg itt lett volna!

-          Tisztában vagyunk vele, hogy te vagy az egyik legjobb a lovagok között – mondta Lora, ezzel egy mosolyt csalva Dylan arcára – éppen ezért szükségünk van rád. Segíthetnél Cam-nek, közben pedig megvédhetnéd az elől, aki megpróbálja rajtunk keresztül megölni őt.

-          Ha belemennék – kezdte Dylan – sem mennék egyedül. Az a valaki nem csak neki, hanem a családjának is ártani akar majd. És semmi kedvem kinyíratni magam, ha már itt tartunk.

-          Éppen ezért fogsz belemenni - szólalt meg hosszú ideje először Drake, aki eddig csendben figyelte menyasszonya és a lovag beszélgetését. Nézte a vele szemben ülő srácot, és arra gondolt, hogy valamikor éppen olyan volt, mint Dylan. Ezért tudta, mit kell most mondania. – Bármilyen magabiztosnak és erősnek is mutatod magad – hiszen nyílván az is vagy – utálnád, ha valaki a miatt halna meg, mert te nem akartál segíteni. Még akkor is, ha csak egy félvér tündérlány miatt van.

-          Drake! – szólt rá figyelmeztetően Lora, de Dylan vigyora csak szélesebb lett.

-          Van egy-két feltételem, ha nekem kell mennem – mondta a fiú. Várt néhány másodpercet, mialatt átgondolta, mit fog mondani – Kezdetnek, hogy Blaise velem jön. A második, hogy ha én vigyázok a lányra, hallgatnia kell rám. Muszáj lesz azt csinálnia amit mondok neki, különben semmire sem fogunk menni. A harmadik pedig, ha komolyan meg akarom védeni a lányt, nem engedhetitek, hogy a Tanács elé kerüljön.

-          Nézd milyen cuki! – suttogta mosolyogva Ava Cam felé. A konyhában ültek az asztalnál, és a három fiatalt nézték, akik elvonultak sutyorogni valamiről. Mivel Gideonnak eljött az esedékes étkezése – amit jobb szeretett nem Cam társaságában elfogyasztani – csak úgy hagyta itt nyugodt szívvel neveltlányát, ha Ava vele van. Szóval Cam áthívta barátnőjét, aki tíz perc alatt legalább négyszer lecukizta Dylant. Ne nem mintha számolta volna.

-          Abbahagynád? – mordult rá mérgesen barátnőjére, aki most egyik kék hajtincsét tekergette.

-          Nem értem mi bajod – emelte fel megadóan a kezeit Ava – de komolyan rád férne már egy pasi.

-          Ó igen, más sem hiányzik – szólt gúnyosan Cam – Nem elég egy rám kent gyilkosság, hogy két percenként lecukizod Dylant, pont egy pasin jár most az eszem, aki valószínűleg azt sem tudja, hogy létezem.

-          Hoppá, megjegyezted a nevét – támasztotta az állát a kezéhez vigyorogva Ava.

-          Az agyamra mész.

-          Ezért tartasz szivi.

-          Zavarunk? – kérdezte egy harmadik gúnyos hang.

-          Ha már így kérdezed… - mondta Ava szándékosan félbehagyva a mondatot.

-          Ha bunkó leszel kidoblak a házból. – szólt figyelmeztetően Cam.

-          Ha kidobsz a házból Gideon őket dobja ki a házból – bökött a kis társaság felé. Dylan szeme nevetett a két lány beszélgetésén, de ezt ők persze nem látták, mivel egymással voltak elfoglalva.

-          Elég már! – kiabált rájuk a szőke hajú lány, Claudia.

-          Befogtam.

-          Végre – pillantott a plafonra Clau.

-          Oké, akkor most mit csinálunk? – dőlt hátra Cam a széken, miközben pulcsija ujját húzogatta.

-          Négyen semmit. Mi hárman kérdezünk ki téged.

Halálra Ítélve - 3.fejezet

Sziasztok!
Megjöttem a következő fejezettel, ahol megismerjük egy picikét közelebbről a szereplőket! :)
Jó olvasást, és várom a véleményeket!
puszi, Clary

3. fejezet - "Az élet egyik különös titka, hogy az ártatlanok bűnhődnek a bűnösök helyett."

Kiskorától kezdve imádta Brooklynt. Bár – Gideon elmondása szerint – a tündérek jobban vonzódnak a fás, „természettel teli” területekhez Cam-et sosem zavarta, hogy nagyvárosban él. Mindig is lenyűgözte a Brooklyni forgatag, hogy a város sosem alszik, hogy tele van élettel. A lány úgy gondolta, a város iránti imádatát az apjától örökölhette, végtére is az anyja tündér volt, szóval előnyben részesítette mondjuk a Central Parkot a Met lépcsői helyett.

Most különösen jól jött, hogy hazafelé menet át kell vágnia a Greene Parkon, hisz a tündéreken kívül más természetfeletti lények nem szerettek sokáig ott időzni, kivéve talán a vérfarkasokat, de ők csak engedéllyel léphettek a tündérek területére. Sietségének és megkönnyebbülésének egyszerű mégis bonyolult oka volt. Egyszerű, mert tudta, hogy a három idegen azóta követi, mióta kilépett a biztonságot nyújtó Jones’ ajtaján és mégis bonyolult, mert nem értette mit akarhatnak tőle. Ha csak nem szököttek voltak – amit nehezen hitt, különben Jack már rég feladta volna őket -, azt jelentette, hogy okuk van arra, hogy kövessék a félvér lányt.

Cam sietősen rátért a kitaposott kis ösvényre, ami hamarabb hazavihette.  Elhaladt a közepes méretű Csonttemplom mellett, amit szokás szerint csodálatosnak talált. Az emberek persze nem láthatták ezt a templomot, hiszen varázslat védte, és Cam is, mint félvér gyakran nem lát át a káprázaton, csak ha erősen koncentrál. Mikor először látta, undorítónak, morbidnak tartotta, hogy a tündérek egy Csonttemplomot építettek a park közepére, de ez hamar elmúlt, mikor Gideon elmesélte neki a templom történetét.

Régen nagy területi háborúk dúltak a természetfelettiek között. A vérfarkasok berontottak Alannaba, a vámpírok el akarták foglalni Anarat, a lelketlenek pedig a Földre jöttek. Mivel a vérfarkasok és vámpírok egy betegségnek köszönhetően lettek azok amik, nem volt szent földjük, saját otthonuk. Úgy gondolták a boszorkányoknak, tündéreknek helyet kell adniuk saját otthonukban, csak, hogy a két faj megtagadta tőlük ezt.  A háborúban sok tündér és boszorkány elesett, a lelketleneknek köszönhetően, pedig megjelent a pestis. A tündérek maguk hozták le ide halottaik csontjait és építettek belőle templomot, így a Greene Park fel lett szentelve. A vámpírok – mivel felszentelt terület -, nem jöhetnek be, és ha egy vérfarkas engedély nélkül megpróbál a park területére lépni a csontokban lévő varázslat megöli őket.

Cam néha elidőzött a templomnál, és próbálta maga elé képzelni a tündérek és varázslók seregét, ahogy a vámpírokkal, vérfarkasokkal küzdenek, de most nem álhatott meg. Bár már nem hallott maga mögül semmi zajt, tudta, hogy követik.  Érezte a zsigereiben, hogy baj van, hallotta a fák leveleinek suhogását, ahogy azt suttogják neki: jönnek. Próbálta gyorsabban szedni a lábát, hiába tudta, hogy semmi esélye egy varázsló és két harcos ellen, mégis annyira reménykedett benne, hogy biztonságban hazaér, hogy észre sem vette, hogy valami hirtelen elé kerül, csak mikor már majdnem nekiment.

Alig egy lépésre állt meg a szőke lánytól, aki tegnap a házuk alatt várta. A szőkeség ismét teljes harci díszben állt előtte, csuklóján megvillant a kis csillag, amit egy szíjjal rögzített karjára, s Cam még a penge megcsillanó élét is látni vélte, ami ott ragyogott a csizmája oldalán. Nem volt ostoba, tudta jól, hogy másik két társa is ott van valahol a közelben, de mikor hátrafordult egyikük sem volt ott. Ezt nem találta meglepőnek, hisz sejtette, hogy ez is valamilyen stratégiai terv része, pont, mint azok, amiket némelyik könyvben olvasott. A harcosoknak mindig is lehetetlennek, életveszélyesnek tűnő terveik voltak, mégis mindig beváltak.

-          Ne fáraszd magad – szólt gúnyosan a lány – csak akkor látod, ha ők is azt akarják.

-          Nem tudtam, hogy ez így megy – rágta a lány megilletődve a szája sarkát. Tudta, hogy a többi természetfelettihez képest nagyon keveset tud világáról, de szíven ütötte, hogy ilyen alapvető dolgokat nem tud.

-          Nézd, nem akarunk bántani – forgatta a szőke lány a tőrt, ami eddig a csizmája szárába volt dugva – csak, ha kényszerítesz.

-          Akkor meg mit akartok? – kérdezte értetlenül Cam egyik lábáról a másikra állva.

-          Mennyit tudsz a Tanácsról, akik elítélték a szüleidet? – kérdezte a szöszi, mire Cam összerezzent.

-          Nem sokat – válaszolta feszülten. – Annyit tudok, hogy az akkori Tanács tizenhárom tagja elítélte őket, mert együtt voltak. Miért?

-          Mert valaki gyilkolja a Tanácstagokat – szólalt meg egy ismerősen rekedtes hang. Cam az alig két méterre terpeszkedő fa felé fordult, ahol a barna hajú srác támaszkodott hátával a fa törzsének.  Nézte a fiú barna szemét, és az jutott eszébe, amit egyszer Gideon mondott.

-          Ha valakire ránézel, akinek barna a szeme veheted úgy is, hogy ő erős. Egy barna szemszínű sosem hagyja, hogy ártsanak neki, sem másnak, akit szeret.

-          Na, és akinek olyan a szeme, mint az enyém? – kérdezte az akkor tízéves Cam, és ezüstös szemére mutatott.

-          Ezüst szemük csak különös valakiknek lehetnek. Az illető, akinek ilyen gyönyörű szemei vannak, bátor, és szinte sérthetetlen. Egy igazi kis túlélő – mondta fogadott apja és összeborzolta kócos vörös haját.

Cam, ahogy most a fiú szemébe nézett, látta benne Anara csillagait, a harcost, aki maga ez a fiatal férfi és a kíváncsiságot, amiről úgy érezte, neki szól. Elfordította fejét a fiúról és ismét a szőke lányra nézett, miközben próbálta feldolgozni a lány szavait.

-          Mi közöm nekem ezekhez a gyilkosságokhoz? – kérdezte rosszat sejtve. A fák leveleit cibálni kezdte a szél, a lány pedig hallotta, ahogy azt suttogják: szerintük közöd van hozzá. – Nem csináltam semmit – lépett egyet hátra önkéntelenül.

-          Én megmondtam – szólalt meg egy harmadik, vidám hang. Cam egy szőke hajú, körülbelül huszonkettő-huszonhárom éves fiatal férfit pillantott meg a szőke lánytól jobbra. Egy másodpercig azt hitte ő és a lány rokonok, aztán eszébe jutott, hogy a férfi varázsló, ám a lány nem.

-          Miért ölném meg azokat az embereket? – kérdezte Cam értetlenül, miközben azon imádkozott, hogy legyen ez az egész egy rossz álom.

-          Mert elítélték a szüleidet – vont vállat könnyedén a barna hajú srác.

-          És nyilván én öltem meg a Tanács tagjait, mert a szüleimet, akiket még csak egy képen sem láttam soha, megölték. Az persze még nekem sem okoz gondot, hogy életemben nem jártam Anaraban, arról nem is beszélve, hogy a saját hazámban sem fogadnak el. Világos – mondta fagyosan Cam.

-          Nem úgy értette – szólalt meg ismét a szőke férfi – Dylan arra céloz, hogy a Tanács mostani tagjai közül páran úgy vélik, talán lehet közöd hozzá.

-          De hát nem én voltam! – kiáltott fel felháborodottan a félvér lány. – Csak én vagyok az egyetlen, akinek valamelyik családtagját halálra ítélték, vagy mi?

-          Nem – vette át a szőke lány a beszélgetés fonalát. Cam kezdte nagyon unni, hogy felváltva beszélnek hozzá -, de te vagy az egyetlen, akire illik a leírás.

-          Milyen leírás?

-          Az egyik tanácstag azt állította, hogy egy lány volt. Egy vörös hajú lány.

-          Nem én voltam – húzta ki magát Cam, és szikrázó szemmel meredt a vele szemben álló lányra.

-          Ha a Tanács elé állsz, ennél jobb érveket kell felhoznod arra, hogy ártatlan vagy.

-          Van jobb is. Ha én lennék a gyilkos – mosolyodott el gúnyosan a lány – egyet sem hagynék életben közülük.

Halálra Ítélve - 2.fejezet

Sziasztok!

Sajnálom, hogy ennyire későn érkezett a friss, de igazság szerint nem nagyon ültem az utóbbi időben gép előtt!

Szeretném megköszönni az első fejezethez a komikat, nagyon örültem neki!
A Halálra Ítélve oldalán, ahol a fejezetek is megtalálhatóak és a történetleírás, képeket is találtok a szereplőkről ( persze ez még bővülni fog).

Ebben a részben új szereplők bukkanak fel, remélem örülni fogtok majd nekik!

Jó olvasást, és a véleményeket most is szívesen várom!

puszi, Clary

2. fejezet – „A létezés egyetlen állandó tulajdonsága a változás.”

Cam felnézett a megkopott homlokzatra. Megnyugtatta, hogy láthatja a Jones’ ismerős, neon zölddel világító lámpáit, ahogy a kihalt sikátorban közeledik munkahelye felé. Nem szeretett este bejárni, de előfordult, hogy Jack a tulaj, rászorult a fiatal lány segítségére. Persze Cam nem panaszkodott, - hisz volt, hogy négy napig is kibírta alvás nélkül -, de nem szerette az itt lerészegedő koboldokat, a vérfarkas-vámpír összezördülésekről már nem is beszélve. Orrát ráncolva szagolt bele a vizeletillatú bűzbe, minek hatására gyorsított léptein. Megkönnyebbülve lépett be munkahelyének kopottas piros fémajtaján, hogy odabent megcsapja a jól ismert cigarettafüst és alkohol bűze. Fintorgott egyet, ahogy elhaladt az egyik asztal mellett, ahogy pár vámpír véres-whiskey-t ivott, szemfogaik megnyúlva lógtak ki szájukból.

Mivel Cam félig tündér volt, természetétől fogva félt a vérszívó lényektől, hiszen a tündérek mindig is szerették a szabadság, a biztonság érzését, amit Cam anyjának hála örökölt. Furcsa volt belegondolni, mennyire irtózik a vámpíroktól, ugyanakkor együtt lakik egyel. Gideon egész pici korában vette magához, s mivel akkor még nem uralkodtak rajta az ősi ösztönök egyáltalán nem félt a barátságos kinézetű embertől. Cam úgy gondolt vissza erre, mintha egy fal zárná el a vámpíroktól, s mintha ez a fal véletlenül nem venné észre Gideont, kikerüli őt. Persze ő cseppet sem bánta, hogy a férfi egykor magához vette, hisz mindent tőle tudott, neki köszönhetett. Bele, sem mert volna gondolni, mi lett volna, ha…

Ha a férfi nem talál rá az árvaházban, ha a többi kisgyerek elmeséli valamelyik felnőttnek milyen hegyes fülei vannak. A félvér lány megborzongott a gondolatra, hogy talán ha nincs Gideon, lehet, ma már egy diliházban lenne. Elhessegette magától a rosszindulatú gondolatokat, és két lábát átvetve átugrott a pult túloldalára. Este hét lévén nem sokan nyüzsögtek még a bárban, de Cam tudta, hogy fél óra múlva hatalmas forgalom lesz, hisz bevett szokás volt szombatonként, hogy még a természetfelettiek is beüljenek a plazma tv elé, és a Sztár születik legújabb évadját nézzék.

A vörös lány persze szerette ezt a műsort nézni, de sokkal inkább otthon, a kellemes, puha kanapéról forró csokit iszogatva, sem mint a Jones’-ban, a bárpult mögött állva. Jack, a hely tulaja barátságosan a lányra mosolygott, miközben odalépett mellé.

-          Ne haragudj, hogy behívtalak – nézett rá bűntudatosan. Cam nagyot sóhajtott. Fene azt a jó szívem!- gondolta magában.

-          Túlélem – küldött főnöke felé sugárzó mosolyt. – De jövő héten, ha lehet Clem-et hívd be. Vizsgám lesz, és tanulnom kell – grimaszolt főnökének. Jack megértően bólogatott, majd elfordult, hogy kiszolgáljon egy újabb vendéget.

Alig telt el fél óra, és a hely máris tömve volt. Cam nem győzte a fejét kapkodni és egyszerre észben tartani a megrendeléseket, de valahogy sikerült neki. Kezét épp a sörcsapra helyezte, s felpillantott az épp nyíló ajtóra, mikor meglátta a belépő alakokat, akik egyenesen őt nézték. Kezei közül kicsúszott a korsó.

***

-          Miért félted őt ennyire? – kérdezte Drake eltűnődve az előtte álló gyönyörű nőre, miközben homloka ráncba szaladt. Lora fáradtan felsóhajtott, s a tükörből a férfira nézett.

-          Már mondtam - szólt szemrehányóan – egyszerűen tudom, hogy nem ő a tettes, érted? Senkinek semmi bizonyítéka ellene, csak vaktában mutogatnak, hogy minél hamarabb továbbléphessenek. Túl szeleburdiak – mondta fáradtan, miközben orrnyergét masszírozta. Drake mögé lépett, s a nő fekete haját elhúzva válláról végigcsókolta nyakának ívét. Érezte, ahogy Lora teste nekidől. Állát a nő vállára téve nézte magukat a tükörben. Tekintete a királynő kezére siklott.

-          Tetszik? – kérdezte az ékszerre célozva. Aurora megfordult a férfi ölelésében, apró kezeit nyaka köré fonva.

-          Minden tetszik, ami tőled van, vagy a tiéd. Nem számít mi mennyire drága, vagy giccses, csak legyél velem – mondta a nő mosolyogva. Drake lehajolt, s finom csókot lehelt ajkaira.

-          Sosem hittem, hogy valakinek ezt fogom mondani, de alig várom, hogy a feleségem legyél – mosolygott csibészesen a fiatal nőre.

-          Mondod most – kacsintott rá menyasszonya, majd felnevetett. – Mindig elveszed az eszem – rázta a fejét felháborodva, s kicsúszott a férfi kezei közül. A férfi felmordult.

-          Nem halaszthatnánk el? – kérdezte esdekelve. Semmi kedve nem volt a kis társasággal találkozni.

-          Nem lehet. Fay csak most tudta összehozni a találkozót, és a Tanács csak rövid időt engedélyezett. Plusz alig fél órám van rávenni a nagy Dylan Bartont, hogy segítsen nekünk – emelte égnek a szemeit.

-          Essünk túl rajta – morogta magának Drake, és kihúzta maga után a nőt.

***

-          Minden rendben? – lépett oda az éppen takarító lányhoz Jack.

-          Persze – erőltetett mosolyt magára Cam felnézve a főnökére. Sietősen seperte a lapátra az üvegszilánkokat, és dobta őket a legközelebbi szemeteshez.

-          Hé, kislány! – kiáltott oda a pult túloldaláról az egyik vendég. Cam megfordult, hogy kiszolgálja az eléggé részeg feketemágust.

-          Mit adhatok? – morogta oda a foga között. Mindig is utálta a részegeket, nem értette mi a jó abban, ha valaki leissza magát. Szánalmasnak tartotta az egészet.

-          Két sört – böfögte az alak. Cam szó nélkül kivett a hűtőből két üveg sört, majd miután felbontotta átadta a pult túloldalán lévő férfinek.

-          A visszajáró a tiéd, szivi! – röhögte az alkoholtól bűzlő férfi, és a pultra dobott némi aprót.

-          Cam! – szólt oda Jack a pénztárnál állónak – Kiszolgálnád őket? – kérdezte fejével a fiatal társaságra bökve, akik az egyik ajtó melletti asztalt foglalták el.

Cam mély levegőt vett. Megkockáztatta a gondolatot, hogy talán most elráncigálják őt a munkahelyéről és soha többet nem látja már Gideont, de aztán elvetette az ötletet. Ki az a hülye, aki nyilvános helyen rátámadna? Ha az idegen társaságnak van egy kis esze, békén hagyják őt addig, amíg a munkaideje lejár. Ha más ötlete nincs, felhívja nevelőapját, hogy jöjjön érte, addig csak kibírja valahogy. Gondolataiba merülve lépett az asztalhoz fancsali képpel, hogy aztán kelletlenül feltegye a már megszokott kérdést.

-          Mit adhatok? – kérdezte monoton hangon. A három fiatal egyszerre kapta fejét a lány felé, hogy aztán még egyszer egymásra nézzenek. Az egyik srác- úgy húsz évesnek nézhetett ki – hátradőlt székében, sötétbarna szemeit az előtte álló vörös lányra függesztette.

-          Három sört – válaszolta végül rekedtes hangján. Cam nyelt egyet, majd szó nélkül ott hagyta a feketébe öltözött kis társaságot.

-          Jack, kéne három sör – szólt oda főnökének, aki szó nélkül a pultra helyezte a hűtött üvegeket. Mivel Cam túl akart lenni az egészen sietve ment végig a kis kocsmában, hogy letegye az asztalra az italokat.

-          Köszönjük! – szólalt meg a harmadik, szőke hajú srác. Cam rá nézett és meglepetten vette észre, hogy egy varázsló ül előtte. Persze már látott varázslókat, de azok fekete mágusok voltak, míg ennek a srácnak az aurája semmi ilyesmit nem mutatott.

Cam szó nélkül állt vissza a pult mögé és kezdte el nézni a Sztár születiket.  Nem sokat fogott fel a műsorból, bármennyire szerette is nézni. Érezte, ahogy egy tekintet fúródik a hátába, de már csak azért sem fordult hátra, hogy tekintete találkozzon egy pár sötétbarna szemmel. A három fiatalon gondolkodott, akik olyan váratlanul toppantak be a bárba és az életébe is. Valamilyen megmagyarázhatatlan érzésből tudta, hogy miatta vannak itt. Elgondolkodott vajon mi oka lehet annak, hogy egy tisztavérű, jólelkű varázsló New York-ban jár egy lovaggal és egy őrzővel karöltve.

Nem volt ő hülye attól, hogy nem saját hazájában nőtt fel. Gideon mindenre megtanította, mindent elmondott neki. Tudta, hogy a tündérek, mágusok és a védők egy rejtett világban élnek, ahol az emberek nem látják és hallják őket. Tudta, hogy az időjárást boszorkák irányítják, tudta, hogy minden országban van legalább egy varázsügyi központ ahol a természetfeletti világgal foglalkoznak és azt is tudta, hogy a védők ok nélkül nem keresnek fel senkit. Tisztában volt a varázslók és tündérek törvényeivel, főleg a földiekkel, hiszen sok természetfelettinek nem volt saját otthona. Hiszen a vámpírok és vérfarkasok egy betegség miatt változtak át. Tudta, hogy az alakváltók csak tizenhat éves koruk után képesek először átváltozni egy bizonyos állattá, és plusz képességek is párosulnak új alakjukhoz. Tudta, hogy a manóknak és koboldoknak nincs közük egymáshoz, hiszen a koboldok állandóan morcosak és undokak, ellentétben a manók kedvesek és szeretnek másokon segíteni.

De hiába tudta ezeket, Alanna-t saját otthonát még sohasem látta. És nem is vágyott arra, hogy elmenjen oda. Hiszen – bár a törvények itt is érvényesek voltak -, szabadabban élhetett itt, mint bárhol máshol. És semmi pénzért nem hagyta volna itt a családját. Éppen ezért nem tudta, mit akarhat tőle ez a három idegen.

Halálra Ítélve

Sziasztok!
Bár nem érkezett sok visszajelzés afelől, hogy szeretnétek-e olvasni az új történetet, úgy gondoltam felteszem az első fejezetet.
Bár már régen tettem fel bármilyen fejezettel kapcsoaltos dolgot, remélem azért kapok néhány visszajelzést, hogy mit gondoltok a kezdésről, meg úgy az egészről :)
Jó szórakozást a fejezethez, remélem tetszeni fog!
puszi, Clary

Halálra Ítélve

1. fejezet – „Semmi sem olyan biztos, mint a halál, és semmi sem olyan bizonytalan, mint a halál órája.”

Lora idegesen járkált fel s alá a dolgozószobában. Körmét rágta, miközben azon gondolkodott mit tehetne, hogy segíthetne rajta. Tudta, hogy ő nem követett el semmit, mégis a Tanács tagjainak háromnegyede úgy beszélt a tizennyolc éves fiatal lányról, mintha ő maga lenne Lucifer.

A következő pillanatban megérezte az őt átölelő karokat, amiknek mindig is nyugtató hatása volt, s akárcsak máskor, a lány most is belesimult a férfi ölelésébe. Szemeit lecsukta, s mélyet szippantott a levegőből, hogy megérezze a másik bódító illatát, amitől megborzongott.

-          Semmi baj – duruzsolta a fülébe Drake. A nő szembefordult párjával, s annak gyönyörű tengerkék szemébe nézett.

-          Aggódom. Érzem, hogy nem ő tette – rázta a fejét, nyomatékosítva, amit mond -,mégis kettőnkön, Ciriuson, Blaise-zen és Mireya-ján kívül mindenki mintha csak le akarná tudni az egészet.

-          Minden rendben lesz – nézte őt a szőke férfi elgondolkodva, majd a füle mögé tűrt egy rakoncátlan fekete tincset. Lora érezte, ahogy az őt ölelő férfi izmai megfeszülnek, mire felsóhajtott.

-          Elmondod végre, mi a baj? – kérdezte enyhe nehezteléssel a hangjában. Mivel már két év eltelt a koronázás óta, teljesen megismerte szerelmét. Ismerte minden rezdülését, tudta melyik pillantása szól csak neki, milyen, mikor a Tanácsteremben üléseznek, s bár előfordult, hogy néha összekaptak, ha valamiben nem értettek egyet, végül mindig sikerült megbékíteniük egymást. Azonban most valami más volt. A férfi hetek óta feszült volt és ingerlékeny, viszont ha a királynő rákérdezett, azt mondta minden rendben van. Aurora persze eddig nem tette szóvá, hogy tudja, Drake hazudik neki, de az elmúlt napok feszültsége ingerlékennyé tette, s most már az ijedtségnek hála – miszerint a férfi talán el akarna hagyni őt -, választ akart.

-          Nincs semmi baj – rántotta vissza a szőke lovag hangja gondolataiból.

-          Hát persze – húzta el a száját, s csalódottan kibontakozott annak megnyugtató öleléséből.

-          Lora – szólalt meg ingerülten Drake, s a nő keze után kapott, de az lerázta magáról.

-          El akarsz hagyni? – kérdezte csendesen, miközben kibámult az ablakon. Rettentően ideges volt a válasz miatt, ami percek múltán sem érkezett meg. Hátra pillantott, hogy megtudja a férfi még mindig a dolgozóban van-e. S ott is állt, tőle alig egy méterre, kifürkészhetetlen arccal.

-          Ezt akarod? – kérdezte Drake feszülten. Lora nem válaszolt, helyette közelebb lépett hozzá, s jobb kezével végigsimított markáns arcán.

-          Akkor már inkább öljön meg egy tucat lelketlen – nézett fel a férfire mosolyogva.

-          Ne mondj ilyet – morogta a férfi bosszúsan, s karjaival ismét körbeölelte a lány karcsú derekát. -  Nem bánt semmi, inkább csak félek – felelte végül, megadva magát.

-          De hát mitől? – nézett fel rá meglepetten a fekete szépség.

-          Az elutasítástól. – Mikor látta a lány értetlen tekintetét, miközben érezte, ahogy apró kezei a mellkasát simogatják, tudta, hogy ezt a lányt, soha senki nem veheti el tőle. – Legyél a feleségem.

***

Az eső még mindig esett, ezzel visszaűzve házukba az embereket, akik már alig várták, hogy a Nap fényes sugaraival beragyogja New York utcáit. Egyedül egy lány sétált a sötétben, kapucniját a fejébe húzva sietős léptekkel.  A kifújt levegő páraként jelent meg arca előtt, ami pár másodperc múlva szétfoszlott, hogy aztán új gyűljön a helyére. Ezüstös szemei idegesen cikáztak az éjszaka sötétjében, miközben megszaporázta lépteit. Tudta, érezte, hogy valaki követi, de azt is tudta, hogy nem fordulhat meg, hogy rátámadjon a titokzatos idegenre. Te jó ég, hiszen Gideon kitekerné a nyakát! Befordult a következő utcasarkon, s már épp fellélegzett volna, hogy hazaért, mikor egy szőke hajzuhatag megállásra késztette.

Egy átlagember számára semmi különös nem lett volna a fiatal lányban. De ő félvér volt, felismerte az őrzők jellegzetes harcruházatát, s a lány kezében pörgetett kis csillagokat, amik a harcosok jelképei voltak. Nézte a lányt, ahogy az elégedett vigyorral tekint végig egyszerű, utcai ruházatára, s lángvörös hajára. Ledermedve bámulta a szőkét, aki hátát ellökve a faltól egyre közelebb került hozzá. Félt, rettegett, hogy egy nap megkeresik őt, s megpróbálják megölni. Álmában sem gondolta volna, hogy ez a nap a születésnapja lesz.

-          Cam, mit csinálsz? – kiáltott háta mögül barátnője. Az említett összerezzent, majd a következő pillanatban a mellé lépő Kitty-re nézett. – Mindenki téged vár odafent, gyere! – ragadta meg a barna szépség a karját, s az ajtó irányába kezdte húzni őt. Camille ijedten pillantott az ajtó felé, de a szőke lány már sehol nem volt. Megkönnyebbült sóhaj szakadt fel belőle s, maga sem tudta, minek örül jobban. A ténynek, hogy Kitty megmentette őt – legalábbis egy időre -, vagy, hogy barátnője észre sem vette a különös öltözetű lányt.

Kiskorától kezdve mindig is jól tudta, hogy nem kockáztathat. Hiszen ő más volt, mint a többi gyerek, s bár ezt ő magában teljesen elfogadta, a kívülállók mégis egyszerre irtóztak tőle, s vágytak arra, hogy a közelükbe kerülhessenek. S bár Camille csak félvér volt, életét cseppet sem könnyebbítette meg a dolog. Sőt! Fülei ugyanolyan hegyesek voltak, mint tündértársaié, különös színű szeméről már nem is beszélve. Lángvörös haja mindig is felkeltette magára a figyelmet, ahogy az előbb említett különös rettegés és vonzódás is. S ha ez nem lett volna elég, a természet valamilyen módon mindig a lány tudtára adta szeretetét, ami a körülötte lévőkből ijedtséget váltott ki.

-          Boldog születésnapot! – sikkantotta egyszerre három legjobb barátja, s nyakába ugorva köszöntötték őt. A legviccesebb persze Gideon volt, a háromszáz éves vámpír, aki mint egy kisgyerek, csüngött a nyakán.

-          Kösz, srácok! – mosolyodott el szívből, majd tekintetét Gideonra emelte. Az alig huszonhét évesnek kinéző férfi összevont szemöldökkel vizsgálta arcát, mire Cam alig láthatóan megrázta a fejét. Most az ünneplésnek volt itt az ideje, nem pedig a természetfeletti társadalom aggályaira. Gideon elővillantotta megszokott apáskodó mosolyát, majd a lányt maga mellé húzva követelte, hogy Cam elfújja a pizzába döfött tizennyolc gyertyát.

Cam imádta, hogy ilyen szokásaik vannak az emberek között. Ilyenkor úgy érezte, ő is átlagos, ő is csak egy tini a sok közül. Na persze, melyik tini kap torta helyett pizzát? – kérdezte magától gondolatban, ami elterelte figyelmét a szőke lányról.

Helyette ránézett Gideonra, aki egy ezüstcsomagolású ajándékot nyújtott felé, és izgatottan leste a lány reakcióját. Cam egyszerűen letépte a téglalap alakú tárgyáról a papírt, ami egy könyvet rejtett: Anara történelme címmel. A lány ezüstös szeme felcsillant. Hónapok óta sóvárgott ezután a könyv után, miután az egyik helyi büfében – ahova természetesen emberek még csak be sem teszik a lábukat -, egy vérfarkas megemlítette neki. Persze nem tudta, Gideon honnan jöhetett rá titkos vágyára, de mivel Kitty előtt erről nem beszélhetett, csak megölelte a férfit, s ajándékát gondosan visszacsomagolta.

Frusztrálta, hogy titkolóznia kell Kitty előtt, de tudta jól, hogy ha elárulnák a lánynak a titkát, nem csak saját magát sodorná bajba, hanem barátnőjét is. Pusztán a tény, hogy ő egy félvér megbotránkozást okozott mind Anara-ban, mind pedig Alanna-ban, hát, még ha a félvér elárulná a titkukat egy egyszerű embernek! Cam megborzongott egy pillanatra, ahogy elnézte hosszú barna hajú barátnőjét, s annak csillogó barna szemeit, ahogy ő is felé nyújtja ajándékát.

A kis csomag egy karkötőt rejtett, s a lány teljesen biztos volt abban, hogy Kitty egymaga csinálta a kis gyönyörűséget. Tudta, hogy a lánynak nincs sok pénze, hiszen ő tartotta el beteg anyját, s kishúgát is. Persze nem sajnálatból lett a lány egyik legjobb barátnője, mégis volt, hogy besegített neki, ha Kitty feladta büszkeségét. Karkötőjét jobb kezére csúsztatta, majd áthajolt az asztal felett, hogy megölelje emberbarátnőjét, s fülébe súgjon egy köszönömöt. Aztán elengedte őt, hisz tudta, közelsége egy idő után még Kitty-nek is sok a jóból.

Aztán Ava-hoz fordult, egyetlen tündér barátnőjéhez. Ő maga volt a másik ok, aki mindig felhívta magára a figyelmét tengerkék színű hajával, s vakítóan fehér bőrével. Szerencsére a lányban sem volt annyi a tündérek jellegzetes tulajdonságából, ami miatt arra lenne kényszerülve, hogy lepukkant, büdös sikátorokban bujkáljon, ahogy a legtöbb tündér, s csak éjjel jöjjön elő. Barátnője hegyes karmai közt egy kis hó gömböt tartott, de nem is akármilyet! Egy kis tündér ült faragott székében, kitárt szárnyakkal, s körülötte havazott. Ám a lányt nem az lepte meg, hogy egy tündér ül a hóban. Sokkal inkább, hogy a tündér arca az ő arca volt. Arcára lassan mosoly kúszott, s az asztalon újból áthajolva megölelte tündérbarátnőjét is.

Az ajándékozást követően hosszú órákig meséltek vicces történeteket egymásnak, s nevettek nagyokat, ahogy eszükbe jutott egy-egy közös élmény, ami borzalmasan végződött, ők mégis mindig csak nevettek szerencsétlen helyzetükön. A lány miközben hangosan felkacagott, szeme az ablakra vándorolt, ahol megpillantotta az utca túloldalán a lámpa fényében a szőke hajú lányt, s még három csuklyás alakot. Nem is sejtette, hogy mind három segíteni akar neki, nem pedig megölni őt.

 Sajnos Gideon-ról és Ava-ról még nem találtam megfelelő képeket, de igyekszem! :)