24.fejezet - Most úgy ölelj

Sziasztok!
Atya Úr Isten, el sem hiszem, hogy már itt járok:)
Nem kezdek szent beszédet irkálni, lesz egy köszönetnyilvánítás és pár információ a történettel kapcsolatban.
Ez a fejezet összesen 8 olcadalas lett, és remélem elnyeri a tetszéseteket! :)
Köszönöm az előző fejezethez írt kritikákat nagyon jól estek és remélem, hogy így az utolsó fejezetnél sok véleményt ír nekem a kb. 24-25 rendszeres olvasóm:)
Jó olvasást a fejezethez!
puszi, Clary

24. fejezet – Most úgy ölelj

„Meg kellett próbálnom. És megpróbáltam. (...) De istenemre mondom, nem akarok senki mást, csak téged. Nem is akarok mást akarni, csak téged.”

Cassandra Clare

Anara nyüzsgött az izgalomtól, amit nem csak az emberek éreztek, de a természet is. A Nap sugarai incselkedve melegítettek mindent és mindenkit, aki az útjukba került, míg a szél játszi könnyedséggel kapta láthatatlan karjaiba a fák leveleit. A kisgyerekek otthonaikban csillogó szemekkel, büszkén felszegve fejüket álltak a tükör előtt díszes ruhájukban, amit csak a mai napra kaptak családtagjaiktól. A felnőtteken is gyerekes izgatottság tört ki. Bár néhányan ellenezték a ma esti ceremóniát, a legtöbben csak magukban merték ócsárolni a Tanácsot, s annak hivatalos döntését. Persze rengetegen álltak a döntés mellett, a sok izgatott arc is erről tanúskodott, de a gyász keserű leple néha még fel-felbukkant, ha néhányan a kastélyra tekintettek.

 Aurora Knight a temetőbe vezető kis dombocska tetejéről figyelte Anara-t, a boszorkák városát. Az ő városát. A többi varázslóval ellentétben neki nem izgatottság ült ki az arcára, sokkal inkább félelemmel keveredett bizalmatlanság. No persze szó sem esett róla, hogy talán a Tanácsban nem bízik, vagy annak döntésében. Sokkal inkább magában, és az ítélőképességében. Válla fölött még egyszer ránézett keresztapja sírjára, s próbált erőt meríteni a szavakból, amit a sírját jelző márványkőbe égettek; Nem remélek semmit. Nem félek semmitől. Szabad vagyok! Ahogy felidézte magában ezt a három mondatot, szívét elöntötte keresztapja iránt érzett szeretete. Úgy érezte, a férfi most itt van vele, s tudta, hogy most is figyeli őt. Halovány mosoly kúszott az arcára, ahogy eszébe jutott, vajon mit gondol róla keresztapja? Elnyomta magában az utolsó vele töltött percek emlékét, amik csak fájdalmat jelentettek számára, s próbált másra gondolni.

Eszébe jutott, hogy ideje lenne visszaindulni a kastélyba. Mielőtt készülődni kezd, szeretne még mindent átbeszélni és véglegesíteni Ciriussal, s barátnőjével is eltölteni egy kis időt. Izgult egy kicsit a ma este miatt, de úgy döntött ideje felnőttként viselkednie, és megemberelnie magát. Így hát magabiztos léptekkel indult meg a városon keresztül a kastély felé. Elnyomta magában a felkívánkozó sóhajokat, s mindenkire, aki megbámulta barátságosan rámosolygott. Ami egykoron igazi volt, az most mű lett. Bár ott voltak neki a barátai, az a tűz, ami eddig a szemében lobogott, kiveszett belőle. Bármennyire próbálkozott úgy látni a dolgokat, ahogy egykor, már nem volt képes rá. Talán az a fájdalom okozta, amit Harry elvesztése jelentett, hogy egyetlen keresztapja az ő karjai közt halt meg. Talán Drake miatt, aki képtelen volt viszonozni a lány érzéseit, ezzel hatalmas fájdalmat és csalódást indítva el benne.

Lora levegő után kapott, ahogy szívébe belehasított a fájdalom, de töretlenül lépkedett tovább. Az a maszk, amit az emberek felé mutatott azt a látszatot keltette, mintha a világon minden rendben lenne. De vajon jó ez így? – gondolkodott a hercegnő, s megtorpant a Tanácsterem ajtaja előtt. Kezeivel idegesen gyűrögette fekete ruháján a fodrokat, miközben a száját rágcsálta. Azon spekulált, mennyi joga van ahhoz, hogy hercegnő legyen, ha még csak őszinte sem tud lenni. Hiszen egy királynő mindig azt nézi mi a jó a népének. De vajon mennyi hazugság fér el ekkora felelősség mellett? Milyen áron kell feláldoznia a boldogságát cserébe az országért, ahol megszületett és felnőtt? És ezekre a kérdésekre ki az, aki választ ad?

Tudta jól, hogy ezeket a kérdéseket magának kéne megválaszolnia, de fogalmas sem volt, mik a helyes és helytelen válaszok az ő helyzetében. Valószínűleg kívülállóként könnyen tudná a válaszokat, de az is csak hazugság lenne, hisz egy kívülálló nem látja át a dolgokat úgy, mint egy beavatott. Vagy éppen a leendő királynő. Reszkető kézzel nyomta le az aranyozott kilincset, s tárta szélesre az ajtót.

Egy perc alatt megnyugodott, mikor észrevette Ciriust az asztalnál ülve, papírok felé görnyedve. Arca beesett volt a fáradtságtól, s a hercegnő könyöröghetett neki bármeddig, hogy pihenjen egy kicsit, nem volt rá hajlandó. Ahogy felnézett a papírok sokasága közül, tekintete találkozott a lányéval, s fáradtan elmosolyodott. Aurora közelebb sétált, s leült a mellette lévő székre. Bűntudat öntötte el, ahogy végignézett a férfi fáradt arcán. Bár már középkorú volt, az elmúlt két hónapban éveket öregedtek a vonásai. Mivel Aurora még hivatalosan nem volt királynő, kellett valaki, aki irányítja a Tanácsot s elrendezi az ország ügyeit. Mivel a Tanács akkor éppen felbomlóban volt, hisz páran ki akartak szállni, s egyes tagokban a lány maga sem bízott, a férfival közösen úgy döntöttek, változtatnak néhány dolgon. S bár Cirius-é volt a végső döntés, mindenben kikérte Lora véleményét, amitől néha a lány úgy érezte, ő irányít, Cirius pedig csak az ő parancsait hajtja végre.

-          Pihenned kéne – szólalt meg csendesen, s maga elé húzta az egyik kupac papírt.

-          Neked pedig készülődnöd, nem azzal foglalkoznod én mit csinálok – vágott vissza mosolyogva a lovag.

-          Ez valahogy jobban leköt – mosolygott a lány, s lenézett a lapra, amin azokat a neveket találta, amiket a férfival ketten felírtak rá. A nevekhez tartozó emberek listáján a lehetséges tanácstagok adatai voltak feltűntetve.

-          Beszéltél Althea-val? – kérdezte a férfi, miközben elnyomott egy ásítást. Aurora aggódva nézte a mellette ülő férfit.

-          Úgy tűnik, bármennyit könyörgök, esze ágában sincs belépni. Azt mondja, jól van ő az unokái mellett, de ha arra van szükségünk segíteni fog – sóhajtott lemondóan Lora. Nagyon szerette volna, ha az idős jövőbelátó is a Tanács tagja lett volna, hiszen ősz hajával, s barátságos tekintetével képes volt megnyugtatni a lányt, pusztán a jelentétével. Épp ezért örült is meg nem is Lora, hogy Althea nemet mondott. Hisz így nem lesz mindig a legnyugodtabb a tanácsokon, ugyanakkor félt, hogy egy idő után a nő belefáradna az ország ügyeibe, s szeméből kihunyna az a huncut csillogás, ami jellemezte.

-          Zaria és Leon? – kérdezte Cirius.

-          Blaise-zel együtt a ceremóniát beszélik át. Szegény fiú – mondta egy kegyes mosollyal ajkán a lány. Blaise alig egy évvel volt idősebb a lánynál. S mégis nála okosabb ilyen korú fiatal férfi nagyon ritka volt. Aurora javasolta, hogy őt is bevehetnék a tanácsba. A fiú az összecsapásban is velük harcolt, ahol többen felfigyeltek arra, mennyire jól használja az erejét, milyen rafinált és jó gondolkodású. Éppen ezért, mikor Ciriuson keresztül a lány felvetette, hogy a fiú is lehetne tanácstag ők egyből rábólintottak. Persze a fiú egyből igent mondott, ami a hercegnőt örömmel töltötte el, hisz a csata utáni időkben sok időt volt kénytelen együtt tölteni vele, s az idő folyamán megkedvelte a férfit. – Félek, hogy Leandra és Marvel nem fogadnak el – húzta el a száját. A középkorú házaspártól kirázta a hideg. Mindketten rettenetesen hűvösek voltak, szemükben hatalmas gőg tükröződött. Sosem látta őket sem mosolyogni, sem semmilyen érzelmet kimutatni, épp ezért nem is nagyon kereste a társaságukat. De mivel Cirius száz százalékig biztos volt benne, hogy semmi baj nem lesz, a lány hitt neki.

-          Nézd Aurora – fordult a férfi az aggódó lány felé. – Tény, hogy ez a helyzet mindenkinek új, hisz sosem volt még olyan, hogy valaki ennyire fiatalon elfoglalja a trónt. Igen, Marvellék még elég elutasítóak veled szemben, de ez csak a korod miatt van. Adj nekik egy kis időt, hogy megszokják ezt a helyzetet – simított végig a lány kézfején nyugtatólag. A lány aprót bólintott.

-          Drake…? – kérdezte bizonytalanul. Nehezére esett kimondania a fiú nevét, de tudta, hogy az elkövetkezendő időkben nem lesz más választása, mint játszani a jégkirálynőt, s mindenkivel elhitetni, hogy minden a lehető legjobb vele és körülötte.

-          Tegnap este visszaért – zárta rövidre Cirius, amiért a hercegnő mérhetetlenül hálás volt. A lány nagyot sóhajtott. Tudta, hogy a tanácskozások a lehető legkényelmetlenebbül fognak eltelni, ha a fiú a közelében lesz. Ciriussal közösen vitatták meg, hogy talán a fiatal lovag vállalná a tizenharmadik tanácstag szerepét. Hisz elfogultság ide vagy oda, mindenki tudta, hogy a fiatal lovagban mennyi erő, akarat ugyanakkor jóság rejlik, még ha nem is mutatja ki rendszeresen. Pár nappal ezelőtt Cirius őt küldte el Alanna-ba a tündérek otthonába, hogy meghívja őket a ceremóniára. A fiatal férfi csak tegnap szabadult haza, ugyanis három napig a királynő vendégszeretetét élvezte. – Nem ezzel kéne most foglalkoznod – törte meg a beálló csendet Cirius.

-          Hát akkor mivel? – kérdezte kis éllel a hangjában.  – Ne haragudj – tette hozzá, mikor lenyugodott.

-          Ez a te napod, Lora – mosolygott rá a lovag.

-          Jó – adta meg magát a lány. – Elmegyek, ha elmész – vigyorgott a lány. Cirius beletörődően sóhajtott, s felállt a székről.

-          Megegyeztünk – mosolygott a lányra, s őt is felsegítette álló helyzetbe. Kiléptek a Tanácsterem ajtaján, s szembetalálták magukat a hormontúltengéses Ilinorral és George-dzsal, ahogy a többi szolgálót utasítgatják mit hova tegyenek, vagy, hogy csináljanak.

-          Kislányom! – sikkantotta Ilinor, s a lány elé sietett. – Boldog születésnapot, kicsim! – mondta, s csontropogtató ölelésben részesítette a lányt. – El sem hiszem, hogy ilyen hamar felnőttél - szipogta meghatódva, s elengedte a hercegnőt.

-          Ne aggódj, fogok még nektek fejfájást okozni – mosolygott rá nevelőnőjére. – Menj, pihenj le – fordult Cirius felé. A férfi aprót bólintott, és elindult felfelé a lépcsőn. – Fay? – kérdezte a nevelőnőt.

-          A kertben – mosolygott a lányra, majd otthagyta őt, hogy újabb feladatokat osszon ki, az épp csak lepihenőknek.

Lora rosszallóan megcsóválta a fejét, miközben figyelte, ahogy George és Ilinor lopott pillantást vet egymásra. Elképzelni sem tudta, a két idősödő ember miért nincs együtt, hisz mindenki látta, mennyire kivirulnak, ha egymás közelébe kerülnek. S bár megértette nevelőjét, hogy fél egy újabb csalódástól, de attól kicsit gyávának tartotta őt. Belegondolva mókásnak látta, hogy pont ő ítélkezik felettük, hiszen az, akibe szerelmes rá sem hederít már két hónapja. Erre a gondolatra az arcára fagyott a mosoly. Érezte, hogy szemét könnyek lepik el, de nem törődött velük, töretlenül kutatta szőke barátnőjét. Amióta vége lett a kicsapongásoknak a városban Fay és Lora rengeteg időt töltöttek együtt. Még ha a kastély, vagy az egész ország ügyeiről is volt szó, Fay mellette volt, s ha úgy adódott elmondta a véleményét, s tanácsot adott barátnőjének. Aurora néha napján úgy érezte barátnője higgadt, figyelmes természetével sokkal inkább királynőnek való, mint ő.

A pavilon lépcsőjén végül megpillantotta barátnőjét Wess és Amabel társaságában. A lány legalább két hete nem látta már egyiküket sem, hiába mindannyian a kastélyban laktak. Ennek több oka is volt. A kúria annyira hatalmas volt, hogy nem volt meglepő, ha az emberek elkerülték egymást. A másik ok, hogy a Lordok-házát sem kerülte el a teljes felfordulás. Mivel Zaria és Leon felhagytak a tanítással, Wess és Amabel még két idősebb lovaggal együtt, felváltva tanították a kicsiket.

-          Lora! – kiáltott fel a vörös hajú őrző, mikor meglátta a hercegnőt. Felpattant, s barátnője nyakába borult. – Marion éltessen sokáig! – mondta vidáman, s puszit nyomott a feketeség arcára. Lora rámosolygott a lányra, s elengedte őt. Wess, barátnője mellé állt, s rámosolygott a lányra.

-          Boldog születésnapot – ölelte meg fél karral.

Lora szerette Wesst és Amabelt. Az utóbbi két hónapban hozzájuk is sokkal közelebb került, mindamellett Wess és közte valamilyen különös kapcsolat jött létre. Persze Wess nem volt szerelmes belé, hiszen ő az elragadó Belle-t szerette, míg Lora szívét bátyja töltötte be. Ugyanakkor néha úgy érezte, a fiú olvas a gondolataiban, s néha mikor a szemébe nézett, egyszerűen csak tudta, hogy a fiú tisztában van vele hogyan is érez egy-egy pillanatban. A furcsa mégis az volt, hogy ez nem feszélyezte, sokkal inkább nyugodtsággal töltötte el őt. Sokáig ültek így négyesben a pavilon lépcsőjén és mindenről beszéltek, ami épp eszükbe jutott. Mikor aztán alkonyodni kezdett szétváltak, s ki-ki ment a maga szobájába, hogy készülődjön.

***

Mivel ez az egész ceremónia róla, s a koronáról szólt, a lánynak kötelessége volt olyan színű ruhába öltözni, amilyen a lángjának a színe. A mélykék ruha pánt nélküli volt, s a fűző felső részén apró kristályok csillogtak, míg a ruha selymes szoknyája lágy fodrokban hullott alá. A felső részén jobb és bal oldalán szintén kristályok csillogtak a szabás mentén, ezzel is kiemelve a lány testének előnyös oldalát. A tükörbe pillantva Aurora tényleg úgy nézett ki, akár egy királynő. A ruha színe passzolt enyhén barna bőréhez, s a karján lévő kristályokkal kirakott karkötője csak fokozta ennek a benyomását. Fekete haja lágy csigákban omlott vállaira, s hátára, míg a ruhának köszönhetően úgy tűnt szemei ékkőként ragyognak a lámpák fényében. Idegesen botorkált le a lépcsőn, aminek aljában Ilinor és George várta.

-          Gyönyörű vagy kicsim! – mondta lágyan a nő, de a lánynak egyből az jutott eszébe, bár más mondaná neki ezeket a szavakat.

-          Köszönöm – suttogta elérzékenyülten. Úgy érezte mindjárt elájul a félelemtől. Nem volt mersze kilépni az ajtón, s megmutatni magát az odasereglett embereknek. Úgy érezte magát, mint valami kiállításra készült tárgy, amit az emberek meg akarnak csodálni, csak azért mert a neve híres, de mikor meglátják, egyből átjárja őket a csalódás.

-          Harry büszke rád – szorította meg érdes kezével az inas a lányét.

-          Honnan tudod? – kérdezte amaz egyből.

-          Érzem – mondta mosolyogva, s a lány vállára téve a kezét az ajtóhoz kormányozta őt.

-          Menni fog – mosolygott rá Ilinor. Lora ráemelte smaragd szemeit, s megnyugtatta a rá tekintő, bizakodó szürkés szempár.

Időt sem hagyva arra, hogy felkészüljön, a következő pillanatban a két idős ember megragadta a kilincset, s hatalmasra tárták az ajtó két szárnyát. Odakint minden szempár rá szegeződött, de ő még nem indult el. Nézte a tér bal oldalán összegyűlt családokat, akik Anaraban élnek, s csak miatta jöttek el. Elkápráztatta, ahogy a családok egymás mellett ugyanolyan színű lángjukkal – csak más árnyalatban – kezükben apró lángot formálnak, s kinyújtott kezüket felé nyújtják. Könny szökött a szemébe, ahogy nézte a kicsik ragyogó arcát, ahogy apró lángjuk a tenyerükben játszik az éjszaka fuvallatával, mintha csak azt mondanák neki, csak neked, csak érted.  Ezek a pillantások erőt adtak neki, büszkévé tették őt. Fejét jobbra fordította, ahol meglátta a tündérek, s a védők keveredését. A tündérek fejet hajtva álltak a tér jobb oldalán, ezzel kifejezve, hogy igenis elfogadják őt, mint a mágusok királynőjét, míg a védők fekete díszegyenruhában, ökölbe szorított kézzel, büszkén kihúzva magukat tekintettek rá.

A lépcsőtől lefelé, egészen a szökőkútig vörös szőnyeg vezetett, amin most a hercegnő lépkedett. Két oldalt, mint egy sorfalat állva őrzők és lovagok, szívre szorított kezükkel figyelték, ahogy a hercegnő elhalad előttük. Aurora csak most vette észre, hogy ökölbe szorított kezükön éppen olyan szalag van, mint ruhájának, lángjának a színe. Ahogy haladt lassan előre, a halk zongoraszó ütötte meg a fülét. Tekintetével hiába kereste honnan jön a muzsika sehol nem látta sem a zongorázót, sem az idővel bekacsolódott hegedűsöket. Ahogy egyre közelebb ért látta maga előtt Ciriust, ahogy a szőnyeg végén, középen áll, s büszkén – akár egy apa – tekint rá. Látta a Tanácstagokat, akik díszes ruhában állnak egymás mellet, Cirius háta mögött. Látta bal oldalt, a sorfal végén Fay-t gyönyörű zöld ruhájában, ahogy mosolyogva, szeretetteljes büszke pillantással néz rá. Látta a mellette álló Amabel-t, aki tűzvörös hajával és az arcára kúszó vigyorával kitűnt a többiek közül. Látta a vele szemben álló Wesst, aki bátorítóan, tele figyelmességgel néz rá, s tekintete mintha csak azt üzenné, melletted vagyunk, amitől a lány elérzékenyült.

S a következő pillanatban megpillantotta Drake-ket a sorfal jobb szélén, öccse mellett. Aurora majdnem megállt, de maga sem tudta miért. Megemberelte magát, s tovább lépkedett, miközben a fiút nézte. Két hónapja - mikor is meglátta Roxy-val az egyik szobában -, nem is látta őt, s most elemi erővel törtek rá az érzések. Össze volt zavarodva, érezte, ahogy a lelke megremeg a fiú látványára s elönti az öröm és a fájdalom keveréke. Gyorsabban szedte a levegőt, s riadtan fordította Cirius felé a tekintetét. A férfi aggódva nézett felváltva hol rá, hol a lovagra, de tudta, már nem lehet mit tenni. Hiszen Drake tanácstag, lovag joga van itt lenni, s Marion ments’ hogy jelenetet rendezve kidobják onnan a fiút. Tekintete akaratlanul siklott a szőke fiúra, s váratlanul érte, hogy egyenesen a kék szempár fogadta őt. Látta Drake szemében a zaklatottságot, a büszkeséget, az akaratot, amitől a lány csak még inkább összezavarodott s elfordította a fejét.

Meglátta Harry egyik festményét egy állványra téve, Drake-től alig két méterre, körülötte félkör alakban meggyújtott mécsesekkel. Szemeit könnyek futották el, de tudta, most nincs itt a sírás ideje, épp ezért sűrűn pislogott, hogy a könnyek eltűnjenek. Megállt Cirius-szal szemben, s mély levegőt vett, mikor a zene elhallgatott, s csak a néma csend vette körül. Kék ruhájában félig letérdelt, s fejét lehajtva várta, hogy az előtte álló lovag beszélni kezdjen.

-          Egyszer azt mondtam Aurorának: Kívánj valamit, de ne mondd el senkinek. Bármit. Akármit. Most higgy benne, hogy valóra válik. Sosem tudhatod, hol fog érni a következő csoda, a következő mosoly, vagy mikor válik valóra a kívánságod. Ha hiszel benne, hogy bármelyik pillanatban rád találhat és kinyitod a szíved és az elmédet ennek a lehetőségére és bizonyosságára, talán épp akkor kapod meg azt, amire vágysz. A világ tele van csodákkal, csak hinned kell benne. Tehát kívánj most valamit!* becsukta a szemeit, s még így is tudtam mennyire erősen koncentrál. Mikor rám nézett csillogó szemekkel azt kérdezte szerinted sikerülni fog? Nem válaszoltam, hiszen nem tudtam, mit kívánt. Tegnap, mikor rám nézett eszembe jutott ez a beszélgetés, s megkérdeztem, mit kívánt azon a délután, tíz évesen. Mire azt felelte, hogy ha eljön az ideje, legyen jó királynő. Ahogy most látom, magam előtt tudom, hogy az lesz, hiszen Maion leszármazottja, s előző királyunk nevelt lánya. Mindenkiben van valami jó, ha adsz neki egy esélyt. Az emberek néha csalódást okoznak, néha meglepnek. Addig nem ismered meg őket, amíg nem a szívükre figyelsz.* Ezt Harry is tudta, s ennek megfelelően nevelte Aurorát, aki mindenkiben s mindenben a jót látja, mégis képes elfogulatlanul dönteni, bármiről is legyen szó. Hiszem, hogy Marion vigyázza az útját, szívén viselve sorsát, döntéseit, amik rátok is kihatnak majd. Hiszen benne él a reményünk, a kitartásunk az akaratunk, s minden, ami egymáshoz köt minket. – szónokolta a férfi. Szavait pár pillanatig üres csend követte, mielőtt a újból megszólalt volna. – Aurora Knight – neve hallatára felpillantott a férfire, aki lenézett rá. – Ígéred, hogy jó királynője leszel az országnak, s helyes döntéseket hozol a körülötted lévők életét figyelembe véve? Ígéred, hogy helyesen fogsz cselekedni az országod érdekében? Ígéred, hogy szíveddel-lelkeddel a sorsán viseled majd a körülötted élők életét? Ígéred, hogy hű maradsz magadhoz, és az Anarahoz? Ígéred, hogy minden erőddel azon leszel, hogy egy jobb hellyé tedd ezt a helyet, s ha baj közeleg, megvéded a hazádat? – kérdéseit feszült csend követte, míg mindenki a lány válaszára várt.

-          Ígérem – felelte hangosan, eltökélten.

Az emberek tapsolni, éljenezni kezdtek, s a lánynak olyan érzése volt, mintha a lelkében is örülnének neki. Cirius leemelte a mellette felállított állványról a koronát, s a lány lehajtott fejére tette azt. Aurora érezte, ahogy egész testét átjárja a bizsergés, ahogy teljes erejében felszabadult. A következő pillanatban mindenki letérdelt, míg saját maga felállt. Körbenézett a jelenlévőkön, akik fél térdre ereszkedve várták új királynőjük cselekedetét, ami minden koronázáson hagyomány volt. A lány az égre nézett, karjait magasba emelte, s minden erejét átadta az éjszakának. Karjaiból kékség tört elő két sugárban, egyenesen az ég felé, hogy ott aztán egy középpontban összegyűljön, s egy halk moraj kíséretében szétterítse szárnyait. Nézte a kék csóvákat, amik tűzijáték formájában nyílnak szét az égen.

A következő pillanatban boszorkányok, s varázslók emelték magasba a karukat, hogy aztán ők is átadják erejüket az éjszakának. A lány figyelte a sokszínű tűzijátékot, s próbálta felfogni a körülötte kitörő éljenzéseket, ahogy azt kiabálják, Éljen a királynő!

Cirius, aki eddig vele együtt az eget kémlelte karjaiba zárta a lányt, s szoros ölelésben részesítette. Őt követte Fay, aki büszkeségtől csillogó szemekkel vette magát a nyakába, majd Belle és végül Wess is megölelte. Aztán a tanácstagok sorakoztak fel, hogy kezet fogva gratuláljanak királynőjüknek, s őket követte a tündérek királynője, majd boszorkányok, varázslók, őrzők, lovagok és tündérek sokasága. A lány legalább két órán keresztül csak a gratulációkat hallgatta, mialatt az ünnepség elkezdődött. A zenekar - akiket időközben kiszúrt a tér távoli pontján – egymás után énekelték a zenéket, amiket hangszerük követett. Rengeteg kisgyerek fogócskázott az ünneplő emberek közt, s a lány a gratulációk között – és alatt – lopva figyelte a fellelkesült embereket.

Ő maga táncolt Cirius-szal, Wess-szel, Balise-zel és a tanács férfi tagjaival. Élvezte az ünnepséget, ami neki szólt, s az emberek hada segített egy kis időre elfelejtenie szomorúságát. Fay-jel nevetgéltek pár mókásan táncoló tündéren, Belle-lel beszélgettek, mikor Wess táncba vitte Ilinort, a nevelőnőt, s nagyokat nevettek, mikor George szikrákat szóró szemekkel zavarta el szerelme közeléből a fiatal lovagot. A tér minden olyan pontján, amit nem borított macskakő rózsák nyíltak különböző színekben, ahogy boszorkányok engedték szabadjára erejüket, s tündérpor csillant meg mindenen, ahol a tündérek megfordultak az éjszaka folyamán.

A lány az egyik olyan pillanatot kihasználva mikor senki nem figyelt, kitépett pár szál fehér rózsát, és koronával a fején a temető felé vette az irányt. Az út nem volt hosszú, s lángok sem voltak szükségesek, hogy tudja, merre menjen, hiszen az erejüket használók színe mindent megvilágított. A temető felé közeledve egy narancssárga energiagömb repült el mellette, s látta, ahogy tőle pár kisgyerek vígan futkározik az éjszaka sötétjében. Ahogy lefelé haladt a dombon a hangok úgy csendesedtek, a fények úgy halványultak, de ez cseppent sem rémisztette meg a királynőt. Letette keresztapja sírjára a virágokat, s pár percig csak állt előtte csendben.

Elképzelte keresztapja mit mondana, hogy nézne rá ha ott lett volna, végig mellette, s a lány szívét ettől csak még nagyobb szeretet töltötte el. Tudta, hogy Harry ott volt végig vele a szívében, érezte minden porcikájában, hogy figyeli őt. Talán csak a képzelete játszott vele, talán a férfi tényleg ott volt, nem számított, hisz tudta, keresztapja mindig vele van.

Ezekkel a gondolatokkal indult vissza a hangok és a fény felé, ahol most a zenekar lágy dallamot játszott. A gratulációk közepette eszébe sem jutott Drake, akit most megpillantott a táncolók gyűrűjében, ahogy Roxyt átkarolva ringanak a lágy dallamokra. Eszébe jutott az a bizonyos nap, s ismét mérhetetlen fájdalom töltötte el, ha nem nagyobb. Látta Blaise-t, aki őt nézte a szökőkút mellől átható tekintetével, de most nem volt kedve vele beszélni. Igazából senkivel sem. Erőt vett magán, mosolyt erőltetett az arcára, s észrevétlenül belopózott a kastélyba. Ruhájának szegélyét kezei közé gyűrve ment fel a lépcsőn, hogy aztán a szobájából nyíló erkélyről figyelje az ünnepséget. Innen is látta a vígadó embereket, ahogy három kultúra három népe együtt örül valami különlegesnek, aminek középpontjában ő maga állt. Sóhajtva figyelte Wesst és Bellet akiket időközben kiszúrt a tánctér közepén. Jó lett volna odalent lenni azzal, akit szeret, de tudta, hogy hiába vár csodát.

Mindig úgy volt, hogy akartam egy lányt, aztán megismertem, és akkor már nem akartam többé, de veled csak egyre erősebb és erősebb lett az érzés.

                                                                                         Cassandra Clare

-          Hazudtam neked – mondta a háta mögül a jól ismert hang. Lora megremegett, ahogy hangja elérte őt, ezzel egyszerre okozva lelkében örömöt és fájdalmat.

-          Mit csinálsz itt? – kérdezte erőtlenül a lány, s megfordult, hogy láthassa Drake-ket.

-          Emlékszel mit meséltem, mikor az ágyadon ültünk? – kérdezte a fiú, mint aki meg se hallotta a lány kérdését. – Hogy a lovagok és őrzők között legtöbbször csak érdekházasságok születnek, mint valami megegyezés? Hogy minden közülünk való életében az első az, hogy másokat védjünk? Hát ezért tettem.

-          Miről beszélsz? – kérdezte összezavarodva a lány, s érezte, ahogy szíve még inkább meglódul.

-          Az erőd okkal ilyen hatalmas. Cirius elmondta mielőtt elindultunk, hogy ha Harry egyszer meghal, az erejét megkapod, s a köztetek lévő szeretetből táplálkozna az erőd, de ez így nem teljesen igaz. Tudtam már az elején, hogy Cirius tudni fogja, hogy Harry és a te erőd még együtt sem lenne ennyire hatalmas, ha az erőd nem jön elő teljesen. – mondta a fiú, végig Lorát nézve.

-          De hát nem is jött elő – mondta halkan a lány.

-          De előjött – mondta Drake idegesen. Lora szeme rá villant, szemében zavartság tükrözött.

-          Nem figyeltél rám, mikor Ryker-rel beszéltem. Az erő csak akkor jön elő ha… - kezdte volna a feketeség, de a szőke lovag a szavába vágott.

-          Figyeltem rád, Lora. – mondta Drake lágyan, s tett felé egy lépést. – Hazudtam neked. Az erőd teljes – mondta szinte csak magának. Lora szíve a fiú szavaira még gyorsabban dübörgött, s a lány úgy érezte önálló életre fog kelni.

-          De akkor miért… – nézett rá a lány kétségbeesetten.

-          Mondtam már. Arra neveltek, hogy az első az, hogy másokat védjek. Azt hittem az a helyes, ha hazudok, ha nem mondom el az igazságot, és ezzel téged védelek magamtól. Gondolj bele, mit szólnának az emberek, ha hozzál mennél egy lovaghoz. Ha gyereked születne, az se lenne biztos, hogy boszorkány vagy varázsló lenne. Az emberek suttognának a hátad mögött. Azt hittem, ha mással vagyok, elfelejtelek téged, és ha nem látsz, kiszeretsz belőlem. De érzem, érted? Érzem mikor fáj neked és mennyire és egyszerűen gyűlölöm a tudatot, hogy azzal, hogy hazudtam neked inkább támadtam, ha védtem. Ha kell, én eldobom ezt az egészet érted. Nem érdekelnek mások, engem te érdekelsz érted? – kérdezte s kezei közé fogta a lány arcát. – De nem tudom úgy is kell-e ez az egész, úgyis kellek-e neked, ha ezeket kell kiállnod miattam. – a fiú szavaira Lora szemét könnyek lepték el. A fiú talán azt hitte megbántotta, de a lány tudta, hogy ezek a könnyek az öröm könnyei, hogy a fiú szereti őt. Abban a percben, mikor a fiú ezeket elmondta tudta, hogy ha mellette marad, nem érdekli mit gondolnak mások, mit beszélnek majd a háta mögött. Ebben a percben az sem számított volna, ha elveszik tőle a koronát. Tőle aztán vegyék!

-          Szeretlek – suttogta a fiú szemébe nézve a lány. Drake végigsimított a lány könnyáztatta arcán, s szorosan magához ölelte.

-          Én is szeretlek. Mindennél jobban – suttogta fülébe a fiú a szavakat, amit a lány annyiszor vágyott hallani majd elhajolt, és megcsókolta őt.

VÉGE

Köszönetnyilvánítás

 Először is szeretném megköszönni a támogatást az ötleteket a segítséget, és a mérhetetlen nagy szeretetüket annak a három embernek akik a kezdetektől fogva mellettem álltak: 

Klau: Te mindig ott voltál/ vagy nekem, amit kimondhatatlanul köszönök! Támogattál mindenben, elviselted, ha csak úgy berontottam hozzád, és addig nyaggattalak amíg nem voltál hajlandó segíteni, vagy kinevettél, ha el akartam játszani egy-egy szituációt. Köszönöm, hogy elviseltél a történet kialakulása előtt-alatt- és már utána is. :) Köszönöm, hogy mindig elmondtad a véleményed, és szívvel lélekkel izgultál értem-miattam és a történet miatt. Nagyon-Nagyon-Nagyon- Nagyon szeretlek!!!

Emi: Te vagy a lelkiismeretem második része ( az első Klau×). Mindig meghallgattál, ha szükségem volt rá segítettél, tanácsokat adtál, és tartottad bennem a lelket, mikor fel akartam adni. Köszönöm, hogy itt vagy nekem, hogy mind a 24( mert tudom, hogy ehhez is fogsz írni:) fejezetemhez töretlenül megírtad a véleményed, és őszinte voltál hozzám. Köszönöm, hogy vagy nekem!Szeretlek!!

Cinti: Az én örök bolondom :) Köszönöm, hogy ha szomorú voltam a történet miatt te felvidítottál, ha nem találtam a szavakat írás közben te ötleteket adtál, és addig piszkáltál, ameddig meg nem írtam bizonyos részeket. Köszönöm, hogy nyaggattál hogy küldjem el hamarabb egy adott fejezetet amit megírtam, hogy te olvashasd a leghamarabb ami csak arra ösztönzött, hogy írjak még és még és még:) Szeretlek.!!!

Továbbá...

Köszönöm a 22 regisztrált plusz még a nem tudom hány névtelen olvasót! Nagyon-nagyon örülök, hogy tetszik/szeretitek a történetem! Hálás vagyok, hogy elolvastátok a fejezeteimet, és végigkövettétek a történetem! Szeretlek titeket!

Köszönöm a 65 kommentárt( persze ezt még úgy is átírom, attól függően, kapok-e komit az utolsó fejezethez, és mennyit), amit a történet során írtatok nekem, időt szánva rám, Lorára, és Drake-re.

Köszönöm a 2034 ismeretlen idegennek, hogy meglátogatta az oldalt( igen számomra az is hatalmas fejlődés, hogy ennyien rákliktelkek az oldalra:)

És most pár információ a történettel kapcsolatban:

A láthatatlan árnyék, mint a történet címe, Crystal - Most úgy ölelj

c. számából ered. * Árnyékok nélkül mit ér a fény?*

A történetet 20011.február 17.-én kezdtem el írni( pontosítva három óra harmincnyolc perckor). A történetet 2011.augusztus 19.-én fejezetem be ( két óra ötven perckor.)

A történet összesen 100 oldalasra sikeredett( nem ennyire terveztem), 43405 szavas lett, 4349 sorral. :)

A legtöbb véleményt a 23.fejezethez kaptam( ami lehet változik lehet nem),

Az utolsó fejezetet hat órán keresztül írtam( plusz kettő az előző napból), és legalább háromszor újrakezdtem.

Az utolsó fejezet címe egyezik a történet címének "forrásával", így akartam kifejezni, hogy ami régen valami újnak indult, az most természetesként zárult le.

Tervezek erre az oldalra egy másik történetet is, ami kapcsolódik az általam kialakított világhoz, de ez már nem Loráról és Drake-ről fog szólni ( de természetesen ők is szerepet kapnak benne).

Mérhetetlenül köszönöm mindenkinek aki valaha olvasott/ tervezi, hogy olvasni fog, aki bízott/bízik bennem és szereti a történeteimet, írásaimat. Hihetetlenül örülök, hogy vagytok nekem, és lehet egy csomóan tök hülyének néznek, hisz hogy szerethetek olyan embereket akiket nem ismerek( tisztelet a kivételnek:), de ezt érzem. Szeretlek titeket mert elviselitek a történetem, engem, a dumálásaim! Remélem azzal, hogy ennek a történetnek vége, nem vesztelek el titeket, hisz hamarosan jelentkezni fogok egy új történettel, amit reméljük szívesen olvastok majd!

Szeretlek titeket:

Clary

23.fejezet - Angyalkönnyek

Sziasztok!

Először is, köszönöm szépen az előző fejezethez írt két komit.:)

Kicsit rosszul esett, hogy ennyi rendszeres olvasó mellett csak két komit kapok( plusz egy vélemény a nővéremtől), de nem tudok mit tenni...komi határt nem fogok szabni, hiszen már felesleges lenne, de tényleg jól esne, ha leírnátok a véleményeteket(még akkor is, ha a hibáimról lenne szó).

El sem hiszem, hogy már itt tartunk. Tudom, hogy három ember ( ennyi biztos) legszívesebben leszedné a fejem, amiért itt tartok:)

Ugyanis elérkeztünk az UTOLSÓ ELŐTTI FEJEZETHEZ!!! ( ezt muszáj volt naggyal írnom ×)

Rengeteg dologra magyarázatot kapunk, de a legtöbb csak az utolsó fejezetben fog kiderülni. A fejezet 3122 szó lett, hat oldallal, és nagyon merem remélni, hogy tetszeni fog nektek, de még inkább azt, hogy nem haragudtok meg rám, egy bizonyos valaki miatt. :))

Nem is beszélek többet, csak jó olvasást a fejezethez!

puszi, Clary

23.fejezet - Angyalkönnyek

Minden egy másodperc alatt történt. Csak az ezüst penge megvillanó élét lehetett látni, ahogy a napsugarak végigtáncolnak rajta, majd már le is csapott áldozatára. Ryker összerogyott a földön, kezét a szívéhez emelte, s figyelte, ahogy kezét pillanatok alatt beteríti a vére. A sajátja. Nem fájt. Inkább olyan volt, mintha csak egy tűszúrást érzett volna, aztán vége lett. Talán jobban fájt volna, ha nem lett volna sokkos állapotban. Talán pont azért vesztette ilyen hamar el az életét, mert a sokkon túl, a hatalmas fájdalom – a vérveszteség mellett –megölte őt. A többiek szoborként megdermedve bámulták a férfi földre rogyó testét, s a körülötte összegyűlt vértócsát. Senki nem mozdult, úgy tűnt, mindenki arra vár, mit lép a másik.

Lora tekintete Ryker-ről Cirius-ra vándorolt, aki fájdalmas arccal nézte az előtte fekvő halott lovagot. S bármennyire is hálás volt a férfinak, hogy megmentette az életét, egyben borzalmas kín marcangolta belülről, hisz Cirius miatta volt kénytelen megölni egy társát. Pár pillanatig arra gondolt, inkább halt volna meg ő, nem pedig Ryker, ha ezzel eltörölhetné a Cirius tekintetében lévő bűntudatot. Mintha csak éber álomból ébredtek volna mindannyian, a következő pillanatban Chyntia felsikoltott, és Cirius-ra vetette magát. Drake, ahelyett, hogy tanítójának segített volna leszerelni a hisztérikus Chyntiát, megfordult, és egyenesen feléjük indult.

Aurora el is felejtette, hogy még mindig Robert tartja fogságban, s csak most érezte meg a nyakáról leszivárgó vért, amely a ruhájára csordogált. Nem érezte a fájdalmat, próbált nem a kést szorongató Robert-re gondolni. A következő pillanatban eszébe jutott, hogy talán működik az ereje, így elsuttogta a latin szavakat. Úgy tűnt, Ryker halálával a kastély köré vont mágia is kihunyt, hiszen Robert keze erőtlenül hullott le róla. A lány épp, hogy csak elhajolt, a fiú karjai közül, majd már csak hallotta, ahogy a fal megreccsen, ahogy nekirepül. Robert-re pillantott, aki eszméletlenül terült el a fal tövében. Arca olyan nyugodtnak tűnt, mintha éppen csak aludni tért volna, nem pedig kiütötték volna. Pont ő!

Hallotta a háta mögött a léptek zaját, de esze ágában sem volt megfordulni. Még így, a harc közepén sem volt annyi bátorsága, hogy Drake szemébe nézzen. Akkor már inkább egy csapat lelketlen! Érezte, ahogy a fiú a vállára teszi a kezét, s tudta, hogy szembe akarja fordítani magával, de ahogy Wess, Belle-lel az oldalán beszaladt a terembe, a fiú keze lehullott róla. Wess arcán egy kis vágásból szivárgott a vér, ellenben a vörös hajú őrzőlánynak úgy tűnt, pár karcoláson kívül semmi baja. Mindketten kapkodták a levegőt, s úgy nyelték magukba, mint ha hetek óta nem lélegeztek volna.

Az időközben sikeresen kiszabadult Cirius – aki nyílván valahogy elkábította Chyntiát, hiszen ő is a földön feküdt eszméletlenül – is feléjük fordult töprengő arccal. Wess kétségbeesett pillantást vetett vezetőjére, majd Drake-re kapta tekintetét, mintha csak ellenőrizni akarná bátyja rendben van-e. Lora akaratlanul az ajtó felé lépett egyet, mintha csak megérezte volna, hogy valami baj történt.

-          Harry – nyögte ijedten végül Belle.

Lorának több se kellett, mint egy őrült szaladni kezdett az ajtó felé, ki a hatalmas előtérbe, majd le a lépcsőn, hogy aztán az erdő első fái közé vesse magát. Nem tudta honnan, de érezte, hogy nagybátyja valahol itt lesz, s úgy tűnt az érzékei nem csaltak, hiszen ott volt az egyik fa tövében. Félig feküdt, félig ült, szemét félig lehunyva tartotta. Lora egy pillanatra megállt. Szíven ütötte a látvány, hogy a királyból mintha az élet is kiszállt volna a szeme előtt. Már-már látni vélte, ahogy lelkének apró darabjai kiszállnak a férfiból. Fay ott térdelt a férfi mellett, s próbálta meggyógyítani, de Lora egyszerűen tudta, hogy nem fog menni.

A könnyek némán törtek utat maguknak a lány arcán, aki időközben letérdelt keresztapja mellé, s hideg kezét a sajátjai közé fogta. Apró puszikat lehelt a férfi kezére, miközben csendben sírt. Úgy tűnt, mintha így akarna bocsánatot kérni minden elkövetett bűnéért, minden átvirrasztott éjszakáért, amit ő okozott a férfinak, minden aggódásáért, s minden öröméért, vagy éppen bánatáért. A férfi Lora felé fordult, s bágyadtan rámosolygott.

-          Aurora – suttogta halkan. A hercegnőnek közelebb kellett hajolnia hozzá, ha minden szavát hallani akarta. – Annyira büszke vagyok rád. – mondandója közben kapkodni kezdte a levegőt. Látszott rajta, mennyire megerőlteti magát, ha beszélni akar.

-          Ssst! – csitította a lány, s pár véres hajtincset kisepert a férfi szeméből. A mellkasán tátongó sebre nézett, ami egyre véresebb lett. – Nem szabad megerőltetned magad! Majd ha meggyógyultál elmondod, amit szeretnél – mosolygott a lány, de még ő maga sem hitte el, amit mondott. Harry hálásan rámosolygott.

-          Nagyon szeretlek! – mondta a férfi, s fáradtan megemelve karját letörölte a lány könnyeit. – Mindig is a sajátomként szerettelek! Annyira sajnálom, hogy ezt nem mutattam ki – nézett a lányra bocsánatkérően.

-          Ne mondd ezt! – rázta a fejét válaszul a lány. – Tudom, hogy te szeretsz engem a világon a legjobban. Te mindig itt vagy nekem – mondta, s egy fokkal erősebben szorította keresztapja kezét.

-          És mindig itt is leszek – mondta a férfi, s összekulcsolt kezüket a lány szívéhez húzta. Lora bármennyire próbálta visszatartani a könnyeit, azok, mintha saját akaratuk lenne kibuggyantak.

-          Meg fogsz gyógyulni! – mondta a lány, de közben maga sem tudta kit nyugtat. Azt gondolta, talán mindkettejüket.

-          Erős vagy, és bátor. Ezt sose felejtsd el – mondta a férfi, elengedve a füle mellett a lány előző mondatát. – Hatalmas szíved van. Tudom, hogy minden rendben lesz, csak a szívedre kell hallgatnod. – mosolygott tovább erőtlenül. Kezének szorítása gyengült, amitől Lora megijedt, s még szorosabban fogta a király kezét.

-          Ne búcsúzkodj – szipogta a lány erőtlenül. – Meggyógyulsz – ismételte meg újra.

-          Te vagy a királynő – suttogta erőtlenül, majd a következő pillanatban lecsukta a szemét. Keze még hidegebb lett, teste elernyedt a fa tövének árnyékában.

-          Ne! Kérlek, ne csináld ezt velem! Nem hagyhatsz itt! Csak te maradtál nekem! – kiabálta egyre hangosabban, s karjait a halott keresztapja nyaka köré fonva hangos zokogásban tört ki. – Kérlek, kérlek, ne csináld. Ígérem, soha többet nem csinálok semmi olyat, amit te nem akarsz! Kérlek! – könyörgött, miközben ringatni kezdte a férfi ernyedt testét.  Tompán érzékelte, ahogy valaki átöleli a derekát és megpróbálja felhúzni a földről, de ő ott akart maradni keresztapjával a fa tövében. Lassan azonban valaki elhúzta a holttest – a keresztapja, az egyetlen családtagja – mellől.

-          Hagyjatok békén! – kiabálta Lora, s szembefordult azzal, aki elhúzta keresztapja mellől. Fel sem fogta, hogy Drake mit mond neki, szívével még mindig szorosan kapaszkodott keresztapja emlékébe. – Hagyj békén! – kiabálta ismét, s ököllel ütni kezdte Drake mellkasát. A fiú meg sem próbálta megakadályozni benne, továbbra is szorosan tartotta a derekát. – Gyűlöllek! – sikította a lány, s még utoljára mellkason vágta a szőke lovagot. – Gyűlöllek – nyöszörögte, s ismét zokogásban tört ki. Érezte, ahogy Drake ölelése még szorosabb lesz, míg ő maga a fiú köpenyébe kapaszkodott, mintha félt volna, hogy lesüllyed a mélybe, ami a következő pillanatban elnyelte őt.

***

Mint minden nap, most is a sír előtt ült, s miközben a cikornyás betűket nézte a padon ülve, elmesélte milyen napja volt. Egy hónapja már, hogy itt hagyta őt, de egyszerűen nem tud elszakadni tőle. Kicsit furdalta a lelkiismerete, hiszen ennyit még a szülei sírjához sem járt ki, de ezt betudta annak, hogy őket még csak nem is ismerte, míg keresztapja mindig mellette volt.

A mesélés közben elakadt egy pillanatra. Mindennap elmeséli neki, milyen napja volt, hogy halad a Tanáccsal, vagy éppen, hogy mikor lesz a koronázás, és mennyire retteg. Azonban ez mind csak üres fecsegés volt. Sosem mondta el mit érzett akkor, s ez nyomasztotta őt belülről. Hiába volt ott neki Cirius, Fay, Belle, és Wess úgy érezte, egyedül van. Neki már nincs családja. Hosszan kifújta a levegőt, miközben kezében forgatta az egyetlen szál fehér rózsát. Néhány tüske megkarcolta az ujját, amiből most szivárgott a vér. Elhatározta, hogy megteszi. El kell mondani Harry-nek, hogy mit érzett akkor.

1 hónappal ezelőtt…

Nem akart felkelni. Hiába ébren volt, azt akarta, hogy elnyelje őt a sötétség, hogy ne érezhesse ezt a hatalmas fájdalmat. Összeszorított szemhéján keresztül érezte, ahogy fény veszi körül, s a napsugarak a bőrén táncolnak. Nem tudta hol van, s ki hozta ide, de gyűlölte a gondolatot, hogy bárki van mellette, már csak magára számíthat. Lassan férkőzött tudatába a múlt, amitől a fájdalom, s az űr ami eddig benne tombolt, még hatalmasabb lett. Érezte, ahogy végigbizsereg a teste, a hatalmas erőtől, ami benne lakik, s talán csak ez segített neki. Gondolataiban ezer-meg ezer féle kérdések cikáztak, amitől rettenetesen megijedt.

Hirtelen pattantak fel a szemei, de a nagy világosságtól, ami mindent elborított hunyorognia kellett. Szeme lassan hozzászokott a mindent megvilágító fényáradathoz, s szétnézett a szobában. Tudta, hogy ez Fay szobája, tehát nem a kastélyban vannak és nem is a Lordok Házában. Ettől valamilyen szinten megnyugodott, de a szorongás, ami eddig gyomrában volt, a torkába kúszott. Lassan csúsztatta lábait a földre, miközben erőtlenül felállt. Egy egyszerű melegítőalsó, és egy – legalább három számmal nagyobb – póló volt rajta. Haja csapzottan omlott hátára, de jelen pillanatban egyáltalán nem érdekelte őt a fekete tincsek kinézete.

Hangtalanul lépdelt az ajtó felé, miután megbizonyosodott róla, hogy senki nincs rajta kívül a helyiségben. A kilincsért nyúlt, de még hozzá sem ért, mikor az kinyílt előtte. Aurora meglepődve konstatálta, hogy – mivel senki nem állt az ajtó túloldalán – ezt ő tette. Próbaképp felemelte a kezét, s úgy mozdult, mintha a kilincsért nyúlna, hogy bezárja az ajtót. De a keze még el sem érte a hűvös tárgyat, az ajtó máris bezárult előtte.

Jóleső bizsergés járta át, mikor belegondolt, hogy kiteljesedett az ereje. Ez csak azt jelenthette, hogy Drake megnyitotta a köztük lévő szálat, amitől a lány arcán hatalmas mosoly jelent meg. Ám a következő pillanatban a mosoly eltűnt, ahogy meglátta maga előtt keresztapja mosolygós arcát. A könnycseppek a nélkül indultak meg, hogy a lány észrevette volna, de nem is nagyon törődött velük. Szüksége volt most valakire, aki vele van, és megvigasztalja. Gondolatával ismét kivágta az ajtót, ami a nagy lendülettől a falnak ütközött, de most nem törődött vele. Ösztönösen fordult a kis folyosón kifelé, hogy megkeresse a számára legfontosabb embert a világon, hogy az ő ölelő karjaiban sírjai ki magát.

A kis folyosó kihalt volt, de lentről hangok szűrődtek felfelé. A szobák ajtaja tárva nyitva állt, mintha csak így akarták volna a tudtára adni, hogy lent vannak. Miközben a könnyek némán csorogtak az arcán végigsietett a folyosón, hogy lemehessen a nappaliba, hogy láthassa Drake-ket és a többieket, hogy tudja, van, aki mellette áll. Ám még el sem jutott a lépcsőig, mikor megtorpant. A folyosó bal oldalán, közvetlenül a lépcső mellett az ajtó félig be volt hajtva, de még így is be lehetett látni.

Drake kezei Roxy derekát fogták két oldalról, miközben a lány a fiú szőke hajába mélyesztve ujjait húzta közelebb magához. Így álltak, miközben csókolóztak. Aurora úgy érezte, megnyílik alatta a föld, s ezzel párhuzamosan szinte már hallotta, ahogy a repedés a szívén, amit keresztapja halála okozott újabb repedésbe indul, ahogy végigszalad a szívén, s darabokra hullik.  Jobb kezét szája elé kapta, hogy elfojtsa a feltörni készülő zokogását. Alsó ajkát erősen beharapta, hogy a másik kettő meg ne hallja. Érezte szájában a vér fémes ízét, de nem érdekelte. Csak állt ott ledermedve, miközben a csókolózó párost figyelte.

-          Lora! – kiáltott neki Fay a lépcső aljából. Drake és Roxy szétrebbentek, s mindketten a lányra pillantottak. Lora Roxy-t nézte, aki meredten bámulta a hercegnőt. Össze volt zavarodva, nem értette, mi történik körülötte. – Hé! – szólt hozzá Fay lágyan, s kezét lefeszítette a lány arcáról. Aurora lassan barátnőjére nézett.

-          Én... – kezdte, de már nem tudta végigmondani, hisz a mondat további része zokogásba fulladt.

Nem érdekelte már ki látja, és ki nem, nem érdekelte senki és semmi sem. Csak sírt, miközben barátnője nyakába borult, s csendesen azt hajtogatta, hogy bárcsak meghalna már. Fay nyugtatólag a hátát simogatta, mialatt egy gyűlölködő pillantást vetett Roxy-ra, majd Drake-re. Lassan kezdte el visszafelé tolni Aurorát, aki megállás nélkül sírt, és halkan azt mondogatta, keresztapa. Óvatosan ült le barátnőjével az ágyra, s csendben várta, hogy kisírja magát.

Nem tudja mennyi idő telt el, mikor Aurora zokogása halk szipogássá alakult, de nem is érdekelte. Fay Lovegoodnak annyi volt a fontos, hogy barátnője rendben legyen, hisz tudta, hogy most az eddigieknél is nagyobb szüksége lesz rá. Ahogy ránézett barátnőjére tudta, hogy ennek a fájdalomnak közel sincs még vége és nem is lesz soha. Halkan suttogott latinul, amíg Aurora teste el nem ernyedt, s álomtalan álomba nem zuhant. Óvatosan fektette be a paplan alá vigyázva, hogy fel ne keltse őt. Halkan csukta be maga mögött az ajtót, s kifújta a bent tartott levegőt.

Szerette Aurorát, úgy ahogy senki mást nem. Nővérének tekintette, aki ott volt mellette a bajban, aki vigyázott rá, aki megvigasztalta ha kellett. Elképzelni sem tudta nélküle az életét. Talán épp ezért lett végtelenül dühös. Talán ennek a szeretetnek, féltésnek, tiszteletnek az oka volt, hogy olyan hirtelen és nagy hévvel vágtatott le a lépcsőn a nappaliba, ahol a többiek ültek.

-          Tűnj el innen! – kiabált rá Roxy-ra. A többiek értetlenül néztek felváltva a két lányra. Roxy is értetlenül bámulta az előtte álló szőke lányt.

-          Fay – ejtette ki Cirius a lány nevét. – Mi a baj? – kérdezte higgadtan.

-          Ez a liba a baj – mutatott Roxy-ra, majd Drake-hez fordult.

-          Hogy tehettétek ezt fele? Most halt meg a keresztapja és még ezt is képtelenek vagytok megérteni?

-          Fay – ejtette ki Drake lassan a nevét.

-          Ne Fay-jez itt nekem! – csattant fel a lány még dühösebben – Nagyon jól tudod, hogy mit érez, te szemét! Nem kapott már eleget? Mikor akarod már abbahagyni? – kiabálta továbbra is dühösen.

-          Mégis mit kéne abbahagynom? – emelte fel a hangját a szőke lovag ingerülten.

-          Amióta megismerted az érzésein táncolsz jobbra, balra. Én ismerem őt, tudom milyen és te jó ég, nem hiszem el, hogy ennyire megaláztad! Képes vagy a szeme láttára leteperni a volt barátnőd – akibe mellesleg állításod szerint nem vagy szerelmes -, pont előtte, mikor tudod, hogy szeret? Senki nem kötelezett rá, hogy viszont kell szeretned, ez igaz, de arra sem kötelezett senki, hogy itt maradj vele egy házban. Legalább lehetett volna benned annyi, hogy nem esel neki ennek itt – a lány indulatosan bökött Roxy-ra – mindenki szeme láttára! – a szőkeség kapkodta a levegőt.

Annyira belelendült a kiabálásba, a többiek pedig abba, hogy őt hallgassák, hogy senki még csak észre sem vette a lépcső aljában álló Aurorát, aki alig aludt néhány percet. A kiabálásra ébredt, s lejött megnézni mi a baj. Erre ő a baj. Rettentően dühös volt. Elöntötte a méreg, amiért keresztapja elhagyta őt, amiért Drake becsapta, amiért Fay varázslattal próbálta elaltatni, de legfőképpen azért, mert képtelen volt eltitkolni az érzéseit. A düh tombolt benne, ami természetesen megnagyobbodott erejére is kihatott. Az ablakok hirtelen vágódtak ki, a függönyök táncot jártak a feltámadó szélben. Mindenki Aurorára kapta a tekintetét, aki ijedten nézte az ablakokat.

-          Nem akartam – mondta csendesen, Cirius-ra nézve.

-          Semmi baj – mosolyodott el a tanító, amitől Lorának kedve támadt volna sírni. – Jobban vagy?

-          Igen, köszönöm – felelte még mindig ugyanolyan csendesen. Érezte az őt égető szempárokat, ami egyszerre hozta zavarba, és dühítette fel. – Beszélhetnénk? – Cirius válaszul aprót bólintott és elindult az irodája felé. Aurora követte a férfit, de az iroda ajtajában megállt. Fejét oldalra fordította, hogy hallják, amit mondani fog.

-          Ne veszekedjetek. Ami történt megtörtént, ez van – mosolyodott el keserűen. – Már nem számít – suttogta halkan, s biztos volt benne, hogy a többiek nem hallják, amit utoljára mondott.

Cirius irodája egyszerre volt fényűző mégis szerény, tiszteletet parancsoló, mégis barátságos, és végtelenül komor. Aurora imádta a férfi íróasztalát, a meggyötört Marion keserű arcát nézni, hisz úgy érezte, a nő belé lát, még akkor is, ha ez csak egy fából faragott arc volt. Az egykori királynő arca hűen tükrözte saját érzéseit, amiket bármennyire is próbált, nem tudott elnyomni magában.

Cirius csendben figyelte, ahogy a lány lassan letelepszik a kényelmes fotelbe vele szemben. Kezeit babrálta, s látszott rajta, mennyire próbálja visszatartani kikívánkozó könnyeit. A középkorú férfi torka elszorult, ahogy felfedezte a hasonlóságot a hercegnő, és keresztapja között. Mindketten rettentően erősek voltak lelkileg, s ha még volt is valami gondjuk, sosem osztották meg másokkal, inkább saját maguktól akartak megoldani mindent, mintha másnak csak terhére lennének. A férfi lassan emelkedett fel a székből, hogy az asztalt megkerülve karjaiba vonja a lányt. Lora hálásan kapaszkodott a férfibe, mintha az élete függne rajta, miközben pár kósza könnycsepp kicsordult.

-          Ha… ha Drake nem… nem szeret mi-miért ekkora az erőm? – kérdezte akadozva a lány. Cirius elhúzódott tőle, hogy jobban szemügyre vegye a lányt.

-          Gyere, üljünk le, elmesélek valamit – szólt lágyan a férfi, majd leültek a kényelmes kanapéra. Aurora várakozóan nézett rá. – Tudod, ez is a vérvonalatok része. Mint te is tudod, a családokban, ha valaki meghal, az ereje átszáll az egyik közvetlen rokonára.

-          De hát nekem ő a keresztapám volt – felelte meglepődve. – Mi köze ennek ehhez?

-          Harry-nek te voltál az egyetlen élő rokona. Így a halálakor az ereje csak rád szállhatott át. – Cirius szavai hallatán Lorát egyszerre töltötte el keserűség, mérhetetlen szeretet, és hatalmas gyász. Szeretet töltötte el, hiszen úgy érezte, Harry még mindig vele van. Keserűség, hogy rá kellett döbbennie, bármennyire vágyott arra, hogy ne legyen igaz, Drake nem szereti őt. És gyászolt, hiszen két olyan embert vesztett el, aki fontos volt számára.

-          Szóval akkor… kiteljesedett az erőm? – kérdezte óvatosan. Cirius bólintott. – Mi lesz ezután? – kérdezte, s idegességében száját rágcsálta.

-          Harry eldöntötte, mikor azt mondta, te vagy a királynő. Amint betöltöd a tizennyolcat, megkapod a koronát. – furcsa, de az eddigi izgatottság, ami átjárta ahányszor csak belegondolt, hogy egyszer királynő lesz, most félelemmé alakult.

-          Nem leszek jó királynő – nézett ijedten Ciriusra.

-          Te elszel a legjobb királynő – szólalt meg egy lágy hang a hátuk mögül. Aurora megfordult, s egy néhány pillanatig tartó mosolyt mutatott Fay-nek.  A szőkeség bejött, s maga után becsukva az ajtót letelepedett apja, s barátnője mellé.

-          Én… nem szeretnék egyedül abban a hatalmas kastélyban lakni – nyelt Lora, a kezeit nézve. – Esetleg nem… nem költöznétek oda? – kérdezte halkan.

-          Szeretnéd, ha ott laknánk? – kérdezte Cirius egy mosollyal a szája sarkában. – Az azt jelentené, hogy együtt laknál egy csapat rendetlen védővel. Mivel tanító vagyok, a tanítványaimnak is velem kellene jönniük. Így is szeretnéd, hogy menjünk?

-          Igen. A kastély hatalmas, mindenki elfér – mosolygott bátortalanul.

-          Ez az egész tulajdonképpen kérdés, vagy parancs? – Cirius még mindig mosolygott. Lora felemelte fejét, és a férfira nézett. Vele, és lányával az oldalán úgy érezte hazatért. S bár nem teljesen, de az űr egy része eltűnt, ahogy rájuk nézett, hiszen ők mindig ott voltak neki, s tudta, hogy ez így is marad.

-          Parancs. Azt akarom, hogy odaköltözzetek – mosolygott bátortalanul.

-          Ahogy a királynőm óhajtja – hajolt meg Cirius mélyen, kisétálva a szobából.

22.fejezet - A láthatatlan árnyék

Sziasztok!
Először is, nagyon szépen köszönöm az előző fejezethez írt két komit, nemsokára válaszolok azokra is!:)
El sem hiszem, hogy már elérkeztünk idáig, és hamarosan vége lesz:)
A cím azt hiszem magáért beszél, így nincs is hozzáfűznivalóm.
A fejezet hét oldalasra sikerült, sok dologra fény derül a boszorkányokkal/varázslókkal kapcsoaltban, ami remélem elnyeri majd a tetszéseteket!
Arra szeretnélek kérni titeket, hogy mivel van 20(!!) rendszer olvasóm - aminek kimondhatatlanul örülök -, hogy írjátok meg nekem a véleményeteket. Nem kérem, hogy írjatok esszét, elég pár sor is, vagy annyi, hogy jó/rossz volt, de ez sokat jelentene nekem!
Jó olvasást a fejezethez!
puszillak titeket, Clary




22.fejezet - A láthatatlan árnyék

-          Szóval azt állítod, hogy Ryker lenne az áruló? – Megara mélyen ülő szemei Lora arcát fürkészték. Hangja nyugodt volt, arca kifejezéstelen, nem úgy, mint a többi tanácstagnak, akik felháborodott, vagy épp hitetlen pillantással méregették a lányt.

-          Igen asszonyom – válaszolt tisztességtudóan a hercegnő.

-          Hazudik! – csattant fel erélyesen Nehemiah.

-          Szerintem igazat mond – bólintott a hercegnő felé Brennen. Lora ajkán bizonytalan mosoly játszott.

A következő pillanatban kitárult a Lordok-házának hatalmas fakapuja, és Elijah, a tündérlovag sietett be rajta. Aranybarna haja csapzottan omlott vállaira, míg sárga szeme ide-oda cikázott a tanácstagokon. Hátára erősítve, egy bőrtokban két kard pihent meg, markolata aranyozott volt. Megállt a hercegnő mellett, és hangosan fújt egyet.

-          A kastélyt boszorkányok védik – mondta, mire robajszerű mormogás futott végig a jelenlévőkön. – Őrzők, és lovagok is vannak ott, sőt még néhány tündér is. A kastély környékén köröznek, azt mondanám, járőröznek.

-          Várnak minket – bólintott egyetértően Megara.

-          Mit teszünk most? – kérdezte Mireya.

-          Talán várnunk kellene – szólt közbe Holden.

-          Mégis mire? – kérdezte Drake. Eddig az épület falának támaszkodva állt, karba font kezekkel, és a tanácstagok arcát fürkészte. Mikor Lora beszámolt neki sejtéseiről, egyből bizalmatlanná vált a tanácstagokkal szemben. – A városban még ott van a többi boszorkány, akik nyilván félnek, és össze vannak zavarodva.  Gondolom a tündérek népe sem örül a történéseknek – pillantott Elijah-ra megerősítésképp. A tündér bólintott egyet felé.

-          Te mit tennél fiatal lovag? – szólt közbe Althea, aki szintén csak megfigyelőként volt jelen. Benne bíztak a legjobban a tanács tagjai, hiszen tudták, hogy hatalma van a jövő felett.

-          Megpróbálok bejutni a kastélyba. Vannak rejtett bejáratok is, nem? – nézett a királyra. Harry bizonytalanul bólintott egyet.

-          Kell lenniük, de az udvarban senki nem tud egyről sem.

-          Én igen. – szólt közbe Aurora. – Emlékszel, mikor éjjelente kiszöktem? – Harry savanyú ábrázattal bólintott. – Tudom, hol lehet bejutni észrevétlenül a kastélyba. Veled megyek – pillantott Drake-re.

-          Nem! – a fiú hangja halk volt mégis tiszteletet parancsoló. Szája megrándult az elfojtott haragtól. – Itt maradsz – utasította a lányt, de az nem hallgatott rá.

-          Egyedül én tudom, hogy juthatsz be a kastélyba. Én is megyek.

-          Nem! – az erélyes hang most Harry-hez tartozott.

-          Aurorának igaza van – szólt közbe Cirius – Egyedül ő juthat át észrevétlenül a kastélyon. Drake pedig az egyik legjobb lovag, tud vigyázni rá. Mindemellett azt sem szabad elfelejtenünk, hogy a hercegnőnek ereje is van – a férfi figyelmen kívül hagyta Drake és Harry dühös pillantását. – Elkísérlek titeket a kastélyig. Velem jön még pár lovag és őrző. Ha Aurora jelet ad, rátámadunk az őrökre.

-          Az úrnőnk küldött néhány jó harcost. Szeretné, ha hasznát vennék a varázslók népe, ha harcra kerül a sor – fordult a tündérlovag a király felé. A másik férfi némán bólintott.

-          Összeszedem a legjobb harcosokat. Készüljetek fel – mondta Cirius, és elindult a csoportokban gyülekező harcosok felé. Lora is elindult, de pár lépés után megállt. Althea a csuklóját szorongatva pillantott fel rá.

-          Ha valaki bántja azt, akit szeretsz, védd meg, de ne legyél vakmerő. Előbb gondold végig, aztán cselekedj – mielőtt Aurora bármit kérdezhetett volna, a jövőbelátó boszorkány elengedte a csuklóját, ő pedig sodródni kezdett a tömeggel.

Az előtérben ücsörgött, és fel-alá járkált. Nem mert elmozdulni innen, félt, hogy ha egy percre is elmozdul, Drake képes, és nélküle megy el. Az íja – ami még mindig rejtély, hogy került ki a palotából -, ott hevert a barna kanapén. Fekete köpenye susogott, ahogy rótta a kis helyiségben a köröket, s a lány idegességében a körmét rágta. Fekete ruhában volt, s egy Belle-től kölcsönkért őrző ruhában járkált, hisz az olyasfajta ruhákban, amiket ő hordott nem tudott volna elindulni, főleg nem úgy, hogy talán – sőt biztos -, harcolnia kellesz. A hercegnő észre sem vette, mikor kinyílt az ajtó, és Cirius belépett rajta, lányával az oldalán. A férfi arán csalódottság, és harag játszott.

-          Mi a baj? – torpant meg a járkálásban Lora.

-          Robert is eltűnt – szólt Fay. Lora felszisszent.

-          Drake-nek nem szabad megtudnia. Akkor a harag vezérelné, és gondolkodás nélkül mindenkit le akarna kaszabolni – Cirius hangja fáradtan csengett. – Plusz a tanácsból Gloria és Nolan nem hajlandóak velünk jönni. Túlságosan féltik az életüket. Ez így nagyon nem jó, hiszen a boszorkányokkal szemben fegyvertelenek vagyunk.

-          Talán nem – mondta Lora, és gondolkodni kezdett. Időközben Drake is megérkezett, és a szobába lépve egyből haragosan nézett Lorára. A lány figyelmen kívül hagyta a fiú szuggeráló tekintetét. – Van egy varázsige. Le tudom őket bénítani, de nem tudom meddig tartana. Nem adhatok bele sokat, mert az erőm se kifogyhatatlan, de ha Megara, vagy Brennen belesegít működnie, kellesz.

-          Veletek mehetnék – szólt közbe Fay. Apja mérgesen nézett lányára, szemében aggodalom mutatkozott. – Nem mennék végig veletek. Az erdő szélén megcsinálhatnám a varázslatot, Lora kicsit belesegít, de nem túlzottan. Így mindenkinek marad ereje későbbre, és én is csak az erdő széléig mennék – mondta a szőkeség, és megfogta apja kezét. – Menni fog apa – mondta bíztatóan mosolyogva.

-          Hol akartok bejutni? – fordult a hercegnő felé Cirius.

-          Van egy lejárat az istálló mellett. Az a baj, hogy a csapóajtó a dolgozószobába nyílik, ahol nagy valószínűséggel Rykerék lehetnek. A másik a pavilonnál nyílik, és a szobámba vezet, de a kertbe kilátni a dolgozószobából.

-          Emlékszel arra a varázsigére, amit Harry bácsi tanított, mikor kicsik voltunk? – Lora bólintott, Fay pedig folytatta. – Azt mondta, ha nagyon akarjuk, és koncentrálunk rá menni fog.

-          Hol a buktató? – kérdezte Drake savanyúan.

-          Csak egyszer működik egy évben.

-          És használtad már? –kérdezte érdeklődve Cirius.

-          Még nem. De hát egyszer mindent el kell kezdeni – mosolygott Lora.

-          És ha elszívja az összes erőd? – szólt közbe a fiatal lovag.

-          Akkor megvárom, amíg a szőke herceg fehér lovon megment – csattant fel Lora. – Megköszönném, ha nem kötnél bele minden szavamba. Meg tudom csinálni.

-          Remek – szólt a fiú színtelen hangon. – Mehetünk? – sandított Ciriusra, mire a férfi bólintott.

Az erdő kietlen volt, csak a madarak csiripelését lehetett hallani. Lora szíve a torkában dobogott, ahogy Fay-el az oldalán meneteltek előre. A harmincfős társaságra, akik között tündérek és boszorkák is voltak, néma csend telepedett, s ettől Lora úgy érezte, mindenki az ő szívverését hallgatja. Barátnője, mintha csak kitalálta volna, mire gondol, megszorította a kezét, és bátorítólag rá mosolygott, ami erőt adott a hercegnőnek.

Lora nem érezte magát kétségbeesettnek. Csak az lebegett a szeme előtt, hogy kapják el az árulókat, és az egésznek vége legyen. Mindamellett, hogy alig egy hét volt vissza a szülinapjáig –ezzel együtt a koronázásáig -, szerette volna végre tisztázni Drake-kel a dolgokat, még akkor is, ha nem lesz jó vége. Még a fájdalmat is jobban elviselte volna, mint azt a bizonytalanságot, ami elszorította a torkát, s már-már fojtogatta.

Tudta, hogy nemsokára megpillantják a kastély tiszteletet követelő, hatalmas falait, hiszen a fák ritkulni kezdtek, s ők semmiféle neszezés nélkül osontak egyik fa biztonságából a másikba. Cirius  Fay mellett lépkedett, míg Drake, kissé lemaradva Lora mellett lopakodott hangtalanul. Mikor már majdnem kiértek, mindenki elfoglalta a helyét, ahogy még a Lordok-házában megbeszélték. Középen állt Lora és Fay, egy hatalmas fa takarásában, két oldalról, közvetlenül mellettük Cirius és Drake helyezkedtek el. Lora látta mögöttük Megarát, és Elijah-t is. A tündéreknek könnyebb volt a rejtőzködés, hiszen ők a természethez tartoztak, őket kérés nélkül védték a fák. Lora megfogta barátnője két kezét, és becsukta a szemét. Érezte, ahogy a lágy szellő belekap a hajába, érzékelte, az élőlények mozgását. Csak erre koncentrált, s jelzésképp megszorította Fay kezét, majd egyszerre suttogni kezdtek: Non moventur dico autem.

Lora érezte, ahogy átjárja a bizsergés, és az erejéből egy egész kis darabka fenntartja a varázslatot.

-          Tartod? – kérdezte, miután barátnője kinyitotta a szemét. Fay aprót bólintott, mosollyal az arcán. Lora tudta, hogy sietniük kell, hisz, ahogy Fay kimerül, a varázslatnak annyi. Kilesett a fa árnyékában, s elégedetten nyugtázta, hogy az őrök megdermedtek mozdulat közben. Intett Drake-nek, és a fiúval az oldalán útnak indultak. Végigsiettek az istálló háta mögött, a fal mentén, majd bebújtak az egyik bokorba. Lorának koncentrálnia kellett, és minden erejét összeszednie, ha azt akarta, hogy a varázslat sikerüljön.

-          Még visszamehetsz – Drake lehelete a vállát súrolta, amitől a lány megborzongott.

-          Ne kezd – suttogta idegesen a lány – Nélkülem nem jutsz be anélkül, hogy észrevesznek.

-          Nem elég biztonságos kettőnknek a varázsige.

-          Jó akkor maradj itt – morogta a lány. Drake elkapta a karját, és maga felé fordította. Mivel egy bokorban görnyedtek, alig tíz centi választotta el őket egymástól, s a fiú közelségének köszönhetően ismét a torkában dobogott a szíve.

-          Nem azért nem akarom, hogy gyere, mert te vagy a hercegnő. Ha nem bújsz el rendesen, ha azt mondom, és észrevesznek meg is ölhetnek. Ha nem vigyázol magadra az én figyelmemet is eltereled, és akkor végünk van. Felfogod ezt?

-          Felfogtam, Drake. De azért megköszönném, ha legalább egy kicsit is, de hinnél bennem. – a fiú szólásra nyitotta a száját, de Lora nem hagyta beszélni. – Egyébként megpróbálsz még győzködni egy darabig, és megvárjuk míg Fay nem bírja tartani a varázslatot, vagy végre csinálhatom a dolgom, és elindulunk? – Drake hosszan kifújta a levegőt és bólintott. Lora megfogta a fiú két kezét, aki abban a pillanatban el is akart húzódni tőle.

-          Ha láthatatlan akarsz maradni egy darabig, javaslom, hogy ne engedd el a kezem. – szólt hidegen a lány, és becsukta a szemét. - Framboesia tropica, caecus distunctio ventus, Et cum spirito tuo futurus adeptus. – a lány elsuttogta háromszor a latin szavakat, s érezte, hogy az előbbinél jóval nagyobb erő járja át a testét. – Sikerült – mondta, boldog mosollyal az arcán. Drake akaratlanul visszamosolygott. – Gyere. – a lány szorosan fogva a fiú kezét kihúzódott a bokrok takarásából, és gyors tempóban a pavilonhoz lépkedett.

A pavilon oldalán benyomott egy deszkát, aminek hatására legalább tíz deszka csúszott szét hang nélkül, egy kis lejáratot mutatva. Lora kecsesen becsúszott a nyílásba, s alig pár másodperc múlva földet ért.  Kis koncentráció után a tenyerében kék lángok jelentek meg, ami fényt adott nekik a vak sötétben. Lora elől ment a szűk folyosón, talpuk alatt ropogott a száraz homok. A málladozó falak mentén varázsigék sorakoztak, amik meg-megvillantak, mikor a lány elhaladt mellettük. Egy kanyar következett, majd az út felfelé kezdett ívelni. Csendben felsétáltak egészen a lány szobájáig, majd ott megtorpantak, hiszen az út véget ért. A lány lenyomta a rozoga gyertyatartót, ami a falhoz volt erősítve, s a titkos ajtó feltárult. Kiléptek a lány ruhásszekrényéből, s megálltak a szoba közepén.

                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                      - Figyelj – mondta Drake, és közelebb lépett a lányhoz. – Ha azt mondom, hogy bújj el, akkor elbújsz. Ha azt mondom, hogy fuss, akkor futsz, oké? – nézett le a lányra.

-          Nem futok el – mondta csökönyösen a lány.

-          Lora, kérlek – szólt csendesen Drake.

-          Nem hagylak itt – mondta a lány rendíthetetlen nyugalommal.

-          Miért csinálod ezt? – kérdezte kétségbeesetten a fiú. A következő pillanatban Lora karjai köré fonódtak, s a lány a mellkasába fúrta a fejét.

-          Mert fontos vagy nekem – mondta halkan a lány, de Drake így is megértette, amit mondott. Karai a lány köré fonódtak.

-          Csak ne csinálj hülyeséget, jó? – a lánynak még válaszolni sem volt ideje, hisz a következő pillanatban egy gunyoros hang szólalt meg.

-          Milyen romantikus – szólalt meg a hátuk mögül a gúnytól csöpögő hang.

***

A király értetlenül nézte a hatalmas fa árnyékából, ahogy az élet újra megindul, s az őrök semmit sem észrevéve az idő múlásával köröznek tovább a kastély körül. Fay-re pillantott, aki értetlenül nézett vissza rá. Valami történt – futott át Harry agyán, hisz Fay-en nyoma sem mutatkozott kimerültségnek. Tehát nem ő merült ki, hisz még csak percek teltek el a varázslat óta. Cirius hangtalanul odalopakodott mellé, s felvázolta előtte az ilyen esetre gyártott B tervet.

Figyelte, ahogy előbb a lovagok, őket követve a tündérek, végül a varázslók népe megrohamozza a kastélyt, s mindent elsöprő harc kerekedik. A szeme előtt lebegett keresztlánya arca, miközben dühtől remegve kilépett a fák közül. Az egyik varázsló – bár látta már korábban a kastélyban, a nevét nem jegyezte meg – felé igyekezett, mire kezét meglendítette. Figyelte, ahogy a férfi távolabb repül tőle a levegőben, majd egy hatalmas bukfencet követően elterül a füvön.  Annyira elterelte a figyelmét, hogy a földön szétterülő férfit bámulja, hogy észre sem vette a háta mögé lopakodó lovagot.

A semmiből hirtelen Cirius bukkant fel, és habozás nélkül lesújtott egykori társára kardjával.

Bár szörnyen érezte magát, hogy egy sorstársát kellett megölnie, de ő választotta magának azt a sorsot, melyben fellázad a király ellen, ezzel kockáztatva a kialakult békét.  Cirius arra gondolt, vajon Drake és Lora jól vannak-e. Féltette Drake-ket, hisz a fiaként szerette, éppen annyira, mint Lorát a saját lányaként. Felelősséggel tartozott értük, hiszen ő küldte oda mindkettejüket, így rajta áll, kihozza-e őket, vagy sem. Előre megfontolt szándékkal kerülte ki a harcolók tömegét, és felsietett a kastély lépcsőjén.

***

Lora fel sem fogta mi történt, a következő pillanatban Robert elkapta a karját, és maga mellé rántotta őt. Drake döbbenten meredt – most már –egykori barátjára, azon belül önelégült profiljára. Fel sem fogta mi történik körülötte, egészen addig, amíg a fiatal lovag egy kisebb tört nem szorított Aurora nyakára. Drake közelebb lépett, mire Robert izmait megfeszítve még közelebb vonta magához a kétségbeesett lányt.

-          Dobd el – pillantott Robert Drake kardot szorító markára – Dobd el, vagy megölöm a lányt. – a fiú egy percet sem habozott, kiengedte kezéből a fegyvert, ami csörömpölve hullott le a padlóra.  Lora két kézzel próbálta lefeszíteni Robert karját a nyakáról, de az egész reménytelennek tűnt. Drake figyelte, ahogy Lora a következő pillanatban lehunyja szemét, és latinul kezd el mormolni. Lehunyva tartotta szemeit, majd ijedten nyitotta ki őket.

-          Nem működik az erőm – nézet ijedten a fiúra. Drake elkáromkodta magát, és még közelebb lépett az előttük állókhoz.

-          Mit csináltál? – hangja hűvösen csengett, szemében végtelen düh örvénylett, amitől Aurorának a lélegzete is elakadt. Robert arcára gúnyos mosoly szökött.

-          Erre nem számítottak, igaz? A kastély elvarázsolták, itt nem működik az erőd, boszorkány – utolsó szavai gyűlölettel csengtek a lány fülében. - Nyomás, Drake! Előttem fogsz menni, lemegyünk a Tanácsterembe.

A fiú kénytelen volt úgy tenni, ahogy a másik mondta, ha nem akarta, hogy Lora halála az ő lelkén száradjon. Dühösen ökölbe szorította a kezeit, és arra gondolt, bárcsak a lány ne lenne itt vele. Féltette őt, jobban, mint saját magát, s be kellett látnia, hogy nem azért, mert ő a trónörökös. Féltésének valami más oka volt, amire eddig még nem talált választ, vagy éppen csak még magának sem merte beismerni. Lassan haladt, néha hátrapillantva a válla fölött, hogy megbizonyosodjon róla, Lora még mindig mögötte botladozik, miközben Robert szorosan mögötte egy kést szegez a torkának. Akár egy hurrikán, úgy robbant be a Tanácsterembe, ahol Chyntia és Ryker az ablakból figyelték a kint folyó harcot. Az ajtó nyitódására érdeklődve fordultak hátra, hogy megpillantsák a trió tagjait.

-          Á, Drake – Ryker arca gúnyos mosolyra húzódott, miközben megkerülte az asztalt, hogy közelebb legyen hozzá. – És a bájos Aurora! – kiáltott fel lelkesedést színlelve. Drake figyelmen kívül hagyta a férfit, és Chyntiához fordult.

-          Mi a francot művelsz? – kérdezte színtelen hangon.

-          Végre megszerzem, ami kijár mindannyiunknak – húzta ki magát Chyntia. Az ő hangja is színtelen volt. Tudta, hogy Drake őt mustrálja, hiszen a lány is a fiút nézte, miközben tovább beszélt. – A varázslók népe hálátlan, és képmutató. Megvédjük őket, rengetegen ezzel az életükkel fizetve, és még csak nem is hálásak nekünk. Nekik van erejük, amivel ha tudnák, megvédhetnék magukat, ehelyett ha már egy kutya ugat, sikítva szaladnak hozzánk, hogy intézzük el őket. És nekünk mi marad? Csak a gyász. Úgy éljük le az életünket, hogy bármelyik percben meghalhatunk, és senki sem törődik ezzel. Biztosak benne, hogy mi mindig itt leszünk majd, hogy miattuk feláldozzuk a gyerekeink életét, miközben ők a kisujjukat sem mozdítják. Ezt te sem akarhatod, Drake! – lágyult el a végére Chyntia hangja. Drake figyelmen kívül hagyta az asztalnak támaszkodó Rykert, aki érdeklődve figyelte, hogy reagál a hallottakra.

-          Arra esküdtünk fel, hogy megvédjük azokat, akik rászorulnak. – felelte végül.

-          De hát éppen ez az! – csattant fel Chyntia. Összefogott hajából pár tincs kiszabadult, és az arcába hullott. Ingerülten söpörte oldalra őket, miközben a fiúra meredt. -  Hogy ha annyira akarnák, ők meg tudnák védeni saját magukat. Helyette elbújnak a hátunk mögé, és ránk se bagóznak. Mit szólnál hozzá, ha a gyerekednek ilyen élete lenne? Ha hiába annyi lecke, vagy gyakorlás meghal, csak mert pár ostoba életnagyságú Merlin lusta tenni a saját világukért?

-          Nem a mi dolgunk eldönteni, hogy ők hogyan cselekednek. – nézett rá lesújtóan Drake.

-          És talán nekik joguk van arra, hogy feláldozzanak minket, egy kényelmesebb élet gondolatáért? Ha kiskoruktól kezdve megtanítanák őket, harcolhatnának helyettünk, vagy éppen velünk. – kiabált magából kikelve a szőkeség.

-          Ez nem ilyen egyszerű – szólt meg jól hallhatóan a hercegnő is. Drake felé fordult, s megrázta a fejét, ezzel jelezve, hogy hallgasson el. A lány figyelmen kívül hagyta a fiút, és tovább magyarázott. – A legtöbb gyereknek tizenkét éves koráig meg sem mutatkozik az ereje. Csak nagyon ritkán vannak ez alól kivételek. És még ha fel is tudnátok gyorsítani a folyamatot egyrészt, előfordulhat, hogy ezzel az elvesztik az erejüket, vagy éppen annyira megzavarnátok az erejük fejlődését, hogy megbolondulna a bennük lévő varázslat. Másrészt olyanok is vannak, hogy az erejük akkor teljesedik ki, ha megtalálták a párjukat.

-          Ahogyan te is ezt tetted kislány? – szólalt meg érdeklődve Ryker. – Akkor miért nem tudsz varázsolni?

-          Ez bonyolult.  – rázta meg a fejét Lora, már amennyire Robert karja, és a torkához szegeződő kés engedte. – A varázserő már hamarabb észreveszi az egészet, mint mi magunk. Akkor is, ha nem varázsló, vagy boszorkány az illető, van köztük valamilyen érzelmi szál. Olyan, mintha az erőnk ilyenkor elkülönülne, és saját életre kelne. Mintha abból táplálkozna, amit a két fél a másik iránt érez. Ezért nagyobb olyankor az erőnk. Ha nem talál olyan szálat, ami elég erős az olyan, mintha gyökerestől kitépnél egy virágot a földből. Egy-két napig még túléli, de tovább nem.

-          Szóval, ha az állítólagos pár nem szeret bele a másikba, kimúlik a varázserőtök? – szólt közbe Chyntia.

-          Nem – válaszolt azonnal Lora, miközben azon gondolkodott, hogy magyarázhatná ezt meg úgy, hogy teljesen megértsék. – Ha hajlakkot fújsz arra a virágra, amit kitéptél elszárad, de megmarad. Ez is ilyen. Ha az erő nem talál magának szálat, amiből táplálkozni tud, burkot von maga köré, hogy ami eddig megvolt, megmaradjon, de ne legyen se több, se kevesebb.

-          És neked mennyi időd van még királylány? – kérdezte felvidulva Ryker. Lora elhúzta a száját.

-          Másfél napom. – mondta fájdalmas tekintettel, s egy pillanatra az őt bámuló Drake-re nézett, aki értetlenül figyelte az eseményeket. Ryker elégedett nevetése betöltötte az egész termet.

-          Tudod Drake, meglep mennyire nem látod át az egészet. Pedig a lány egészen olyan, mintha az árnyékod lenne. Mindig ott van, ahol te, a sarkadban jár, pont, mint az árnyékod, te mégis figyelmen kívül hagyod, mintha láthatatlan lenne. – nézett tűnődve a szőke fiúra.

-          Miről beszélsz? – kérdezte fagyosan Drake, s érezte, ahogy egész testében megmerevedik.

-          Nahát – nézett rá meglepetten Ryker. – Azt hittem tudod. Ha egy boszorkának, vagy varázslónak ugyanolyan pöttyök jelennek meg a szemében, mint amilyen a lángjának a színe, azt jelenti szerelmes. Márpedig a mi kis hercegnőnk szerelmes. – Drake Lorára nézett, aki kerülve a pillantását inkább Rykert figyelte, ahogy a férfi felemel egy eddig, az asztalon pihenő kardot, és Drake-hez lép. – De úgy látom megoldható, hogy a mi hercegnőnknek esélye sem legyen elnyerni az erejét. – mondta, s a magasba emelte a kardot úgy, hogy Drake szívét szúrja át, ha megmozdul.

-          Ha megölöd, az erőm kiszabadul – kiáltott fel ijedten Lora, nem törődve azzal, hogy így lebuktatja magát a fiú előtt. Ryker a kardot lengetve fordult felé.

-          Csakugyan? – hangjából kihallatszott mennyire szórakoztatónak találja a helyzetet. – Ha megölöm, eltekintve attól, hogy nem nagy hajlandóságot mutat semmiféle szál kialakulása felé, esélyed sem lesz megszerezni a varázserőd kislány – nézett rá gúnyosan.

-          Ha megölöd, az erőm kiszabadul, te eszetlen! – csattant fel Lora. – Ha meghal talán elvágnál egy szálat, de a halála a varázserőmre máshogy hat. Nem csak nekem, de az erőmnek is annyira fájna, hogy egy olyan szálat hozna létre, ami köt hozzá, és abból a fájdalomból és veszteségérzetből táplálkozna, amit érzek – mondandója végére annyira elhalkult, hogy épp csak hallani lehetett, amit el szeretne magyarázni. Ryker ingerülten pillantott Drake felé, aki megrökönyödve nézte a hercegnőt. Arcán ismét megjelent az a gúnyos vigyor, ami eddig is jellemezte.

-          Csak nem leesett végre? – kérdezte Drake-től, aki most a férfi felé fordult. – A lány szerelmes beléd, de nem tud kiszabadulni, mert nincs meg hozzá az ereje. Mivel te nem szereted – mondta a te szót jól megnyomva. – Ha úgy nézzük, a lány halála a te hibád lesz, mivel ha lett volna elég ereje, kiszabadult volna – mondta vidáman, elindulva Aurora felé.