21.fejezet - Chyntia és Ryker

21.fejezet - Chyntia és Ryker

A két fiatal némán meredt egymásra. Lora idegességében az ágyneműhuzatot gyűrögette ujjai között, míg Drake kíváncsian figyelte a lány arcát, amin semmilyen érzelem nem mutatkozott. Remélte, hogy legalább egy szúrós pillantás várható a lány részéről, de ő csak csendben vizsgálta az ő arcát. Be kellett vallania magának, kissé csalódott volt, amiért a lány még csak számon sem kérte, ki a fene az a Roxy. Pedig mennyire szívesen elmondta volna!

Elmesélte volna neki, hogy Roxyt tizennégy évesen ismerte meg, és nem sokra rá beleszeretett a tőle egy évvel fiatalabb lányba. Elmondta volna, hogy tizenöt és fél évesen szerelmet vallott a lánynak, aki csak elpirult, és elmondta neki mennyire szereti. Hogy két évig jártak, aztán Roxy se szó, se beszéd itt hagyta őt, és az óta nem is látta. És most, két évvel később megjelenik a semmiből, és azt hiszi, a fiú tárt karokkal várja. Drake nem hiába lett olyan, amilyen, ez is csak Roxy hibája. Ha annak idején nem tűnt volna el, nem hagyta volna ott, talán még mindig együtt lennének. Talán nem.

-          Szép lány – szólalt meg csendesen Lora, csak hogy megtörje a köztük lévő kínos csendet.

-          Igen az – Drake el sem tudta rejteni a hangjában lévő keserűséget, amit a Hercegnő rögtön ki is szúrt.

-          Fontos neked, igaz? – kérdezte csendesen.

-          Roxy már nem – mondta Drake szánt szándékkal kétértelműen. Bár még ő sem tudta hogyan érez Lora iránt, fontos volt neki a lány. Szerette volna megóvni őt mindentől és mindenkitől, aki-, vagy ami bántani akarja, és a közelében lenni. De, hogy ez szerelem e? Nem, nem igazán hitte. Lora megköszörülte a torkát, és letolta magáról a paplant.

-          Azt hiszem jobb, ha megyek. Feküdj le, és aludd ki magad – a lány magára erőltetett egy mosolyt, és elfordult, hogy elinduljon az ajtó felé.

-          Hé! – Drake egy pillanat alatt felpattant az ágyról, és elkapta a lány karját. Ismét látni vélte a kék kis pöttyöket az íriszében, amik most egy kavargó tornádóra emlékeztették őt. A lány felnézett rá, közben feszülten várta mi fog történni. Talán már sosem tudja meg, ugyanis a következő pillanatban kinyílt az ajtó, és a képen látott lány dugta be a fejét rajta.

-          Á! Látom felkeltél! – mondta mosolyogva, és beljebb lépett. – Roxy vagyok! – mondta mosolyogva. Haja leengedve keretezte arcát, vége súrolta a lány könyökét. Lora nem tudta mikor készült a kép, de egyből feltűnt neki a különbség, hogy mennyit változott az évek során.

-          Igen tudom – meg sem lepődött már, mennyire ellenségesen cseng a hangja.

-          A király szólt, hogy ha felkeltél kísérjelek a rögtönzött Tanácsterembe – mosolygott, s úgy tett, mint aki észre sem vette a hercegnő, hogy beszél vele. – Indulhatunk? – Lora válaszul aprót bólintott, de Drake nem engedte el a karját.

-          Majd én elkísérem – mondta fagyosan Drake. Roxy szeme a fiúra villant, szemében szomorúság csillant.

-          Ahogy akarod – válaszolta, s kilépett a szoba ajtaján.

-          Beszélnünk kell! – mondta Drake, és lehúzta Lorát a fekete bőrkanapéra. A lány szíve a torkában dobogott a lehetséges beszédtéma gondolatától. – Mi volt az-az erdőben? – Lora tudta, hogy mire gondol. Keserű kacagás tört elé belőle, hisz pár pillanatig azt hitte, Drake a csókról akar vele beszélni. Erre a gondolatra pillanatokon belül sós cseppek jelentek meg a szemében, és a kacagást felváltva gördültek végig az arcán. El akart fordulni, nem akarta, hogy a fiú sírni lássa őt, nem akart gyengének tűnni előtte. Ám Drake megakadályozta ebben, hisz karjánál fogva magához húzta, és kezével átkarolta a lányt. Lora saját magát is meglepte, mikor közelebb bújt a fiúhoz, és arcát mellkasába temetve zokogott tovább. A könnyfátyolon keresztül érezte, ahogy Drake, akár egy kisgyereket úgy ringatja magukat, miközben megnyugtató dolgokat sugdos a fülébe. Kezét hajában nyugtatta, miközben még közelebb húzta őt magához. Mikor a lány kezdett lenyugodni megpuszilta a feje búbját, és simogatni kezdte a lány hátát.

-          Ne haragudj! – mondta halkan Lora, és elhúzódott a fiútól. – Nem tudom, mi van velem – szabadkozott, és letörölte arcáról a félig odaszáradt könnyeket miközben szipogott párat.

-          Semmi baj – válaszolta halkan a fiú, és a füle mögé tűrt egy kósza tincset a lány homlokából. – Jól vagy?

-          Nem! – vágta rá a lány, pedig hazudni akart. – Nem tudom, mi a franc van velem, vagy mi folyik körülöttem. Mindenki csak parancsolgat, vagy lecsesz, meg vádol. Az ordítás meg már kezd az átlag hangszín lenni, ha valaki velem beszél. – fakadt ki, miközben ingerülten összefogta feje tetején éjfekete haját.

-          Ne haragudj, amiért megvádoltalak, hogy elbűvöltél. – Lora válaszul keserűen felnevetett, és felállt a kanapéról.

-          Azért kérsz bocsánatot, mert valaki elbűvölt, és megcsókoltál? Sajnálom, hogy megbántad, de én nem – mondta a fiú szemébe nézve, majd elfordult, és kisietett a szobából.

***

A falakon mogyorószínű faburkolat futott körbe. A hercegnő, miközben hallgatta keresztapja újabb monológját a falnak dőlt, pontosabban a burkolatra. A fa hideg érintése jólesett bőrének, ami számára tűzforrónak tűnt. Nem tudta mi lenne a rosszabb. Végighallgatni Harry okítását, vagy visszamenni Drake-hez, és ne adj’ Isten Roxy karjaiban találni a lovagot. A puszta gondolatra libabőrös lett, s az előbbi forróságnak nyoma veszett. Hogy figyelmét elterelje kénytelen volt ismét a király mondandójára koncentrálni, és kizárnia lovagok a gondolatai közül.

-          Az életed kockáztattad azzal, hogy előidézted a robbanást! – kiabált vele Harry, dühtől eltorzult arccal. – Nem vagy elég gyakorlott, sem elég idős egy ilyesfajta varázslathoz! – mondta, s a nagy hévben megragadta unokahúga karját.  Lora felnézett a férfi szemébe, mire az azonnal elengedte őt, és távolabb lépett két lépéssel. Arcából kiszökött a vörös szín, ami eddig uralta, elfehéredve nézte keresztlánya arcát.

-          Mi az? – kérdezte értetlenül a lány, s összevonta szemöldökét.

-          A szemed – a hercegnő megértette. Idegesen söpörte arcába a haját, de már így is tudta, hogy késő, nem bújhatott ki Harry kérdései alól. – Ki az?

-          Ki-ki? – kérdezte meglepetten Cirius, aki eddig a mélybarna kanapén üldögélt lányával, azonban most Harry mellé lépett, ezzel észrevéve Aurora szemeit. – Ó!

-          Ez… komolyan ez most a legnagyobb problémánk? – próbált terelni Lora.

-          Miért olyan nagy cucc, hogy kék pöttyök vannak a szemében? – kérdezte meg Roxy. Mikor Cirius kérdőn ránézett, érdektelenül megvonta a vállát. – Láttam, mikor érte mentem.

-          Drake az? – fordult a hercegnő felé Cirius.

-          Én vagyok, mi? – kérdezte az éppen belépő lovag.

-          Semmi – vetette oda idegesen, szemei a király és Cirius között cikázott. – Muszáj ezt most megbeszélnünk?

-          Én még mindig nem értem. Mi a baj a szemeivel? – kérdezte Roxy. Lora legszívesebben nekiugrott volna. Eleve a tudat, hogy a lány Drake szerelme – még akkor is, ha ő már csak a múlté -, heves gyűlöletet váltott ki iránta. A dolgot pedig csak tetézte, hogy az említett srác, aki miatt úgy lerohanták, ott állt tőle alig három-négy méter távolságra, ami szintén nem segített rajta. Még ha nem is lett volna itt, akkor is nagy a valószínűsége, hogy semmit nem mondok, de így… - gondolta kétségbeesve.

-          Ha egy boszorkány szemében ugyanolyan pöttyök vannak, mint amilyen a mágiájának a színe… - kezdte Cirius, de Lora félbeszakította.

-          Különben is, ki ez, és minek van itt? – kérdezte idegesen Harry-től, és Roxy felé bökött.

-          Ő egy közülünk Lora- szólt lágyan Cirius. – Mivel senki nem tudja, hogy, de a lelketlenek átjöttek ide, mindenkire szükségünk van. Roxana pedig különlegesen jó harcos.

-          Remek – szólt elmélázva a fekete szépség. – Még mindig itt vannak a lelketlenek? – fordult ismét Harry-hez. Eddig az egészet úgy fogta fel, mintha egy vízbuborékban lett volna, és csak felszínesen érintenék a történtek, de most kezdett rájönni, mennyire is köze van a történésekhez, amik túlságosan álomszerűek, mégis valóságosnak bizonyulnak.

-          Wess és Robert tegnap este őrjáraton voltak. A jelentéseik alapján a legtöbb lelketlen visszament Helénébe, de jó pár még itt bolyong az erdőbe, és lordok házát keresik. – vázolta fel Cirius a történéseket. – A robbanás, amit előidéztél kellően megijesztette őket annyira, hogy legyenek annyira okosak és visszamenjenek a városukba.

***

-          Amikor azt mondtátok, hogy mindenkit mozgósítottatok, nem teljesen erre számítottam – suttogta elhalóan a hercegnő Fay fülébe. A Lordok-házának udvarán álltak, körülöttük tömegesen álltak az őrzők- és lovagok. Mindegyikük gyilkoláshoz használatos, fekete ruháikban feszítettek, amik számtalan fegyvert rejtettek el harc esetére. Cirius, Harry és a többi tanácstag a kaputól nem messze, egy kerek asztalnál ültek, és azon tanácskoztak mit kellene most tenniük.  A hercegnő egyből kiszúrta, hogy Ryker nem ül a tanácstagok között, és a nemrég kialakult kavalkádban Chyntiát sem látta sehol, ami elég gyanús volt a számára.

-          Mit gondolsz, hol lehetnek? – suttogta egy reszelős hang a fülébe. Oldalra kapva a fejét megpillantotta az öreg boszorkát, Altheát. Ősz haja befonva lógott hátára, szemei ezer éves bölcsességről meséltek. Az idős asszony sokat sejtetően nézte a hercegnőt, miközben az próbálta helyére tenni a kimaradt darabokat.

-          Azt mondja, ők tették? Ők az árulók? – lepődött meg a lány. Bár végiggondolva a dolgot, a szőkeség körül mindig ott lappangott valamiféle gonoszság, s az utóbbi időben Ryker is sokat ólálkodott a kastély körül.

-          Erős szavak ezek lányom – mondta Althea, s végigsimított érdes kezével a lány kézfején.

***

-          Mit gondolsz, mikor jönnek rá? – kérdezte gonosz mosollyal az arcán Chyntia. Mindketten a dolgozószobában voltak. Chyntia kifelé bámult a hatalmas ablakon, le egészen Anara határáig. Hallotta, ahogy a kényelmes bőrszékből felemelkedik a lovag, és mögé lép.

-          Nem tudom. De okozunk majd nekik némi meglepetést – hangjában mosoly bujkált, miközben állát a lány vállára támasztotta, s hátulról megragadva törékeny testét hozzásimult.

-          Ezek az idióták tényleg azt hitték, hogy majd hagyjuk őket szabadon varázsolni? – kérdezte gonoszan a lány. A szobát elégedett kacagás töltötte be.

-          Gondolj arra, mennyit elértünk eddig – suttogta a férfi érzékien a fülébe. – És miket tehetünk meg majd ezután – mondandója közben jobb kezével végigsimított a lány oldalán. Chyntia szembefordult vele, s lábujjhegyre állva heves csókban forrtak össze.