8.fejezet – "Tudom, hogy nem értesz engem, de becsüllek, mert elfogadsz."

Sziasztok!

Mivel vasárnap van, újabb fejezettel jelentkezem:)

Köszönöm a komikat az előző fejezethez.

Remélem ehhez is kapok néhányat:)

Jó olvasást!

puszii, K

        8.fejezet – "Tudom, hogy nem értesz engem, de becsüllek, mert elfogadsz."

 

Vannak olyanok, akik hallgatnak másokra. Nem próbálják ki, melyik döntés mivel jár, nem élik meggondolatlanul az életüket, és nem tanúsítanak különösebb lelkesedést a kalandok iránt. És vannak, akik fejjel mennek a falnak, nem törődve a következményekkel, amik néha nem olyan vészesek, de van, hogy túlságosan nagy a felelősség ahhoz, hogy kibújjunk alóla.

Lora csendben tűrte, ahogy Harry kiabál vele, miközben azt ecseteli, mennyire felelőtlen is a lány. Tudatában volt annak, hogy Harry szavai igazak, ha az ő nézőpontjából nézi a cselekedeteit, de a lány azt is tudta, hogy neki is igaza van.  Megértette, hogy nagybátyja csak őt próbálja megvédeni, de Harry-nek ideje lett volna belátnia, hogy ő sem gyerek már.

Ilinor az ajtóban állt, hol lehajtott fejjel, hol a lány arcát szemlélve. Aurora idegesen kulcsolta össze a kezét, ami nem kerülte el az idősödő asszony figyelmét. Tudta, egykori dadája miért van itt. Aurora nem sok emberre hallgatott maga körül, de tény, hogy Ilinor beletartozott ezen emberek kis csoportjába. Lora sejtette, hogy valószínűleg azért van itt, hogy ne törjön ki a veszekedés. Figyelte Ilinor őszülő haját, ráncosodó arcát, s megint elcsodálkozott, a nő mennyire alacsony.

Aurora emlékezett rá, hogy Ilinor egyszer elmesélte neki, miért vesztette el a varázserejét. Ez a büntetés a varázsló társadalom egyik legsúlyosabb büntetése, hiszen egy boszorkány legfőbb ereje a varázserő. A fiatal hercegnő elképzelni sem tudta az életét mágia nélkül. Ez olyan lett volna, mintha megfosztották volna a legdrágább kincsétől.

A lány tekintete nagybátyja dühödt tekintetére tévedt. Nézte az arcát, ahogy vörösödik a méregtől, s követte hangját, míg szavai értelmet nem nyertek. A mondatok, amíg eddig összefolytak a lány elméjében most mondatokká álltak össze, s Aurora utolérve bácsikája szavait fogta fel annak mondanivalóját.

-          Nem osonhatsz ki az éjszaka kellős közepén, hogy harcost játssz! Nem szórakozhatsz az életeddel! Mikor fogod már fel, hogy a döntésed kihat egy egész országra?! – Harry idegesen meredt unokahúgára, s várta annak válaszát.

-          Nem az a célom, hogy mindenkinek fejfájást okozzak – szólalt meg nyugodtan a lány.

-          Az a célod vagy nem, elérted a hatást!

-          Figyelj, sajnálom jó? Nem állt szándékomban mindenki agyára menni! De meg kell hallgatnod. Láttam valamit, amihez foghatót még soha – győzködte a lány.

-          Mit, egy egyszarvút? Ne szórakozz velem hölgyem, mert nem vagyok vicces hangulatban!

-          Figyelnél arra, amit mondok? Láttam valakit a tónál! Valamit mormolt talán varázsigét nem tudom, nem értettem, de valamit megidézett. Mikor abbahagyta fehér fénycsóva tört fel a tóból, és kezek nyúltak ki, arcokat láttam, és sikolyokat hallottam! – üvöltötte kikelve magából Aurora. Harry elhallgatott.

Némán meredt unokahúgára miközben végiggondolta a hallottakat. Beszélnie kellett a Tanáccsal, mielőtt valaki megelőzhette volna. A fogaskerekek csak úgy forogtak a fejében, mialatt gondolkodott.

-          Ilinor kérem, kísérje el a hercegnőt a szobájába – szólalt meg végül, s elindult az ajtó felé. – Ajánlom, hogy amíg vissza nem térek, ne csinálj semmi hülyeséget! – szólt vissza Harry, s nagy erővel becsapta maga mögött a terem ajtaját.

Aurora egykori nevelőjére pillantott, akinek a szeme hosszasan elidőzött az arcán. Megnyugtatta, hogy Ilinor vele van. De közben azért imádkozott, bárcsak Fay itt lenne.

-          Meg kell őt értenie kisasszony – mondta halkan Ilinor. A hercegnő szúrós szemmel nézett rá, mire az asszony elmosolyodott. – Csak jót akar neked Aurora. Félt téged.

-          De nem kell! – mondta makacsul a lány, s elsietett a nő mellett. A lépcső felé igyekezett, de hallotta a háta mögül a léptek zaját.

-          Kérlek Lora! – szólt lágyan a háta mögül Ilinor. – Tudod jól, hogy a király csak védeni akar. Te is tisztában vagy vele, hogy Harry csak aggódik érted.

-          Tudom - mondta csendesen a lány a miközben a sötét folyosón haladt. 

A szobája ajtajához érve megállt, s felnézett az édesanyját ábrázoló hatalmas festményre. Bárcsak ismerhettem volna – gondolta keserűen a lány, a portrét nézve. Marienne haja ugyanolyan sötét volt, mint a lányáé, barna szemében nevetés bujkált. Lora mosolyát tőle örökölte, s éppolyan könnyen el tudta bűvölni az embereket, mint édesanyja.

A lány tekintetét elszakította a festménytől, s belépett a szobájába. Az ajtót nyitva hagyta, hisz tudta, Ilinor mögötte van. A lány végignézett hatalmas, kovácsoltvas ágyán, a mellette lévő éjjeliszekrényen, ahol egy képkeretben a szülei közös képe volt téve.  A tekintete a hatalmas erkélyajtóra tévedt, a hatalmas függöny mögött, majd elindult felé. Kitárta az erkélyajtót, ahol megcsapta a friss levegő, és a mágia illata. A rózsaformájú korlátnak támaszkodott s lenézett a városra.

Anara utcái telve voltak kereskedőkkel, a szökőkútban ugrándozó gyerekekkel, s mágiát tanuló diákokkal, akik a mezőkön gyakoroltak. Lora figyelte a napfényben úszó tavat, a macskaköves utakon haladó lovas kocsikat, s hallgatta a madarak lágy csiripelését. A hercegnő kiszúrta azt az öreg hölgyet, aki a téren lévő egyik padon ült, s unokáit figyelte, akik nevetve fröcskölték egymásra a vizet.

-          Mindjárt jövök – hallotta meg a saját hangát, s mielőtt Ilinor heves tiltakozásba kezdhetett volna, kiszaladt a szobájából.

Végigszaladt a hosszú folyosón, ahol összetalálkozott néhány cselédlánnyal. Mosolyogva köszönt nekik, s a fiatal lányok viszonozva kedvességüket integetve köszöntek vissza.  Lora leszaladt a hosszú lépcsőn, ahol egy seprű sepregetett, gazdája az előtérből irányította. A látványra felkacagott, ahogy George az inas összeráncolt szemöldökkel próbálta kordában tartani a seprűt. A hercegnő kacaja betöltötte a kastély falait, amitől, mintha a robosztus épület barátságosabbnak tűnt volna.

Lora a hatalmas ajtó előtt megtorpant, s a kerek tölgyfaasztalon lévő kristályvázából kihúzott három szál vörös, és három szál fehér rózsát, majd kitárta a hatalmas ajtót. Végigsietett a legalább száz fokosnak tűnő lépcsőn, egyenesen a tér közepe felé tartva.  Pár árus, és fiatal lány meghajolt előtte, s illedelmesen köszöntötte őket, mire Lora vidáman köszönt vissza.

Megállt a hatalmas, angyalt ábrázoló szökőkút előtt, és figyelte a három rosszcsont kisgyereket, akik egymást locsolták vízzel. Mikor a szőke hajú kislány meglátta a hercegnőt, visítva közeledett felé a vízben, s mikor elérte a nyakába ugrott. A kicsi vizes testét Loráéhoz nyomta, majd mikor észbe kapott elengedte a lányt, és bűnbánóan nézett rá. Lora egyszerű, szürkéskék ruhája tiszta víz lett. Mikor a lány meglátta a kicsi szomorú arcát, lágyan felnevetett.

-          Szia, csöppség! – borzolta össze a kislány vizes szőke haját – Rég láttalak, hiányoztál.

-          Te is nekem Aurora – mondta félénken a kislány, s csurom vizesen kilépett a szökőkútból.  Lora odaadott neki egy szál fehér, és egy szál vörös rózsát.

-          Megint rosszalkodtok? – bökött a fejével az ikrek felé. A két fiú egy évvel volt idősebb a húgúknál, Sally-nél. David és Daniel, mintha hallaná a beszélgetést, a lányok felé pillantottak, majd versenyt futva szaladtak a hercegnő felé. Mikor megálltak a víz kicsapott a szökőkútból, még jobban lelocsolva a két lányt. Lora ismét felkacagott.

-          Köszi, fiúk, úgyis melegem volt – mondta vidáman a lány, s lehajolt, hogy arcon csókolja a két kis ördögöt.

-          Semmiség – vont vállat David, s próbált szívtipró mosolyt felölteni magára.

-          Nagyon nagylelkű vagy – morogta Daniel, mire testvére vállon ütötte.

 Mielőtt kirobbanhatott volna a testvéri háború, aminek Lora nem akart részese lenni a két fiú kezébe nyomta a két- két rózsát, majd a nagyanyjuk felé közeledett a téren.

Az idős asszony felpillantott az előtte megálló lányra, s ráncos kezével megpaskolta maga mellett a padot.

-          Jó látnom téged lányom – mondta rekedten Althea.  Aurora melegen rámosolygott az idős asszonyra. Althea-tól sokan féltek, hisz ő volt az egyik legerősebb boszorkány a városban, s ha a szerettei veszélyben forogtak, az idős nő egy pillanat alatt anyatigrissé változott, s foggal, körömmel harcolt.

-          Magát is asszonyom! – szólalt meg tiszteletteljesen a hercegnő. Az öreg néni barátságosan rámosolygott.

-          Azt hittem, ezt már megbeszéltük Aurora. – dorgálta meg kedvesen.

-          Bocsánat. Rég láttam itt – mondta elgondolkodva a lány.

-          A mágia sosem alszik gyermekem – simított végig a hercegnő kezén, ami az ölében pihent.

-          Látott valamit? – ritka volt, ha egy boszorkánynak kiemelkedő képessége volt, s Althea ereje az egyik legfurcsább, és legfélelmetesebb volt egyben. A nő látta a jövőt.

-          Csurom víz vagy – tért ki a válasz elől. – Ugye nem az én szeleburdi unokáim okozták?

-          A nap hamar megszárítja a ruhám.  – felelte a lány. - Mit látott? – halkította le a lány a hangját.

-          Tudod, hogy nem beszélhetek a jövőről, pedig bár megtehetném – válaszolta keserűen a hölgy. Tudta, mi ennek az erőnek a hátránya. Ha Althea akárcsak egy kicsit is elárult a jövőből, éles fájdalom kúszott végig a testén, hisz ha elmondaná, a jövő talán felborulna.

-          Sajnálom – mondta Aurora, s végigsimított az öregasszony ősz haján. – Jól van?

-          A lehető legjobban lányom – mosolygott életerősen az asszony. – Az unokáim nem hagyják, hogy meghaljak. – Lora egy pillanatra látta az idős nő szemében a fájdalmat, amit fia, és annak feleségének halála ébresztett benne, de mire egyet pislogott a nő szeme vidámságot tükrözött.

Althea felállt, a padról, a hercegnő pedig ugyanígy tett. Látta, ahogy David, Daniel és Sally feléjük tartanak. A három kisgyerek boldogan futott oda nagymamájukhoz. Lora tudta, hogy most menniük kell, hisz a gyerekekre vár a tanulás. Althea odahajolt, s búcsúzásképp megpuszilta a hercegnő arcát, majd a fülébe suttogott.

-          Néha a rossz a jó. Ezt sose felejtsd el! – mondta, s átnézett a válla felett. Lora követte az idős asszony tekintetét, s meglátta Drake-et, ahogy a téren átvágva feléjük közelít.

-          Szia, Lora! – mondta a három kisgyerek nevetve, s egyszerre ölelték meg a hercegnőt, még jobban összevizezve őt. A lány felkacagott.

-          Vigyázzatok a nagymamátokra! – felelte a lány, s nézte, ahogy a három csöppség a nagyanyjukkal együtt eltűnik az emberek forgatagában. Mikor megfordult, Drake-el találta szembe magát.